Élt egyszer egy ember meg egy asszony, volt nekik egy leányuk. Az asszony igen szép volt, de a lánya még szebb. Alig, cseperedett fel a kislány, meghalt az édesanyja. Halála előtt magához hívatta leányát, és ezt súgta a fülébe:
– Itt van ez a magocska, neked adom, de senkinek se áruld el, hogy ez a magocska nálad van. Ha bajba kerülsz, ültesd el a földbe, fűzfa nő majd belőle, s ha valamire szükséged lesz, menj a fűzfához, és csak ennyit mondj neki: ,,Fűzfa, nyílj meg, Hannocska szólít!”
Az ember eltemette a feleségét, megsiratta, búsult utána egy ideig, aztán elvett egy özvegyasszonyt. Az özvegyasszonynak is volt egy lánya. Az új feleség csak a maga gyermekével törődött, a mostohalányát pedig gyűlölte, lépten-nyomon szidalmazta. Az édeslánya lusta és kényes volt, még hideg vízbe sem merte tenni a kezét, mindig a cifrálkodáson járt az esze. A másik leány jó gyermek volt, bármilyen munkát adtak neki, mindent elvégzett. De bármennyire is igyekezett, a mostohája csak nem volt vele megelégedve. Akármilyen jól végezte munkáját, a mostoha egyre szidta, ütötte-verte. Rengeteget dolgozott a kislány, még arra sem jutott ideje, hogy megfésülködjön, rendben tartsa ruháját, inget varrjon magának. A szép ruhákat, amiket még az édesanyja varrt, a gonosz mostoha elvette tőle, és a lányának adta. A szegény árva csak rongyokban járt, az emberek nevettek rajta, de ő mindent eltűrt. A mostohát még jobban bosszantotta az, hogy a leány hallgatagon visel el mindent. Mindig csak azt nézte, mivel köthetne bele, de a lányka olyan jól végezte a rábízott munkát, hogy a mostoha nem tudott benne hibát találni. Törte a fejét, hogy milyen munkát adjon a lánynak.
– Hajtsd ki a borjút a legelőre! – mondta neki. – Vidd magaddal ezt a csomó kendert, tilold meg, fond meg, és szőj belőle hófehér vásznat. Ha nem végzed el ezt a munkát, kitekerem a nyakadat! Fogta a leány a kendert, és kihajtotta a borjút a legelőre. A borjú legelni kezdett, a lányka pedig keserves sírásba fogott: ki tud ennyit elvégezni egy nap alatt? Aztán eszébe jutott, hogy nála van a magocska, amit az édesanyjától kapott. Elültette a földbe a magot, és tovább sírt. Addig hullatta könnyeit, míg végül elaludt. Amint felébredt, látja, hogy a magocskából gyönyörű szomorúfűz nőtt ki, a fa alatt pedig egy kút van, tele tiszta hideg vízzel.
A leány a fához lépett, és így szólt:
– Fűzfa, nyílj meg, Hannocska szólít! A fűzfa megnyílt, sorjában jöttek elő belsejéből a szolgálólányok: – Édes úrnőnk, kedves úrnőnk, mi a parancsod? A lány így felelt:
– Itt van ez a kender, tiloljátok meg, fonjátok meg, és szőjetek belőle hófehér vásznat!
– Édes-kedves úrnőnk, máris teljesítjük kívánságodat. Ezzel visszavonultak a fűzfa belsejébe. A leány estig legeltette a borjút, majd ismét a fűzfához ment.
– Fűzfa, nyílj meg, Hannocska szólít! A fűzfa meg is nyílt, a szolgálóleányok vékony fehér vásznat hoztak ki belsejéből, akár nyomban inget lehetett volna varrni belőle. A leány elvette a vásznat, haza hajtotta a borjút, és mostohája elé állt a vászonnal. A mostoha a fogát csikorgatta dühében, azt sem tudta, mit szóljon. Másnap az édeslányát küldte ki a legelőre a borjúval. – Itt van ez a kis kender, fond meg, de ha nem lesz hozzá kedved, ne csináld, hozd haza így. A lány kihajtotta a borjút, a kendert félredobta, este, mikor hazajött, azt mondja édesanyjának:
– Nagyon fájt a fejem, édesanyám! – Jaj, nehogy valami bajod legyen, feküdj le, kislányom! Elérkezett a vasárnap. Az asszony felcicomázta lányát, és a templomba vitte, az ura lányára pedig így kiáltott:
– Rakj tüzet, te lustaság! Mire visszajövünk a templomból, főzd meg ez ebédet, takarítsd ki a lakást, és varrj inget ebből a vászonból. De úgy vigyázz ha nem teszed meg, kitekerem a nyakad! Ezzel elmentek a templomba, a leány, pedig hamarosan tüzet rakott, megfőzte az ebédet, kitakarított, aztán kiszaladt a rétre e fűzfához.
– Fűzfa, nyílj meg, Hannocska szólít! Megnyílt a fűzfa, előjöttek a szolgálólányok.
– Édes-kedves úrnőnk, mire van szükséged? – Inget kell varrni ebből a vászonból, mire a mostohám megjön a lányával. Öltöztessetek fel engem is, szeretnék a templomba menni. A szolgálólányok nyomban munkához láttak, gyönyörű ruhába öltöztették a leányt, és aranycipellőt húztak a lábára. Egy hintó is került nyomban, a leány beleült, és a templomba hajtatott. Amint belépett, beragyogta az egész templomot gyönyörűségével.
Az embereknek szemük-szájuk elállt a csodálkozástól: ,,Ki lehet ez? Hercegnő vagy királyleány? Ilyet még nem láttunk!” Éppen ott volt a templomban egy ifjú herceg is. Amint meglátta a gyönyörű leányt, nem tudta levenni róla a szemét. A mise végeztével a leány elsőnek ment ki a templomból, felült hintajára, és elhajtatott. A fűzfa alatt megállt, levetette gyönyörű ruháját, ismét rongyaiba öltözött, s magához vette az inget. A paripák a fűzfa belsejébe mentek, a leány pedig szaladt vissza a házba, leült egy sarokba, és várta mostoháját a templomból.
– Készen van az ebéd? – kérdezte az asszony, amint megjöttek.
– Készen.
– Hát az inget megvarrtad-e?
– Meg. A mostoha megnézte az inget, nem szólt egy szót sem, csak a vállát vonogatta.
– Tálald fel az ebédet! Ebéd közben arról beszéltek, milyen gyönyörűséges kisasszonyt láttak a templomban; a herceg még imádkozni is elfelejtett, csak a lányt nézte.
– És kire hasonlít az a kisasszony? – kérdi a leány. – Nem reám?
Az asszony leánya elnevette magát, a mostohát pedig elöntötte a méreg.
– Te szerencsétlen, te ostoba, hogy mered magad egy úri kisasszonyhoz hasonlítani! Megvárták a következő vasárnapot. Az ember, az asszony meg a leánya megint a templomba mentek, az árvának pedig megparancsolták, hogy rakjon tüzet, és sok más munkával is megbízták. A leány hamar elvégezte munkáját, és szaladt a fűzfához.
– Fűzfa, nyílj meg, Hannocska szólít! A fűzfa megnyílt, előálltak a szolgálóleányok. – Édes-kedves úrnőnk, mi a kívánságod? Ismét felöltöztette magát a gyönyörű ruhába, felhúzta az aranycipellőt, és elhajtatott. A herceg már ott volt. Amint belépett a leány, beragyogta az egész templomot. Az emberek összesúgtak:,,Milyen gyönyörűséges! Vajon ki lehet ez?!” Senki sem tudta… A herceg megint csak nem vette le róla a szemét Véget ért a mise, a leány elsőnek jött ki a templomból, elhajtatott, levetette gyönyörű ruháját, felöltötte rongyait, úgy várta mostoháját. Megjöttek a templomból, leültek ebédelni, szóba került a szép kisasszony.
– A herceg is szép, de ő még szebb! – Rám nem hasonlít? – kérdi Hannocska. A másik leány megint csak kacagott, a mostoha pedig majd megverte az árvát. A herceg ezalatt mindenütt érdeklődött: ki ez a kisasszony? Senki sem tudta. Tanácskoztak, hogyan találhatnák meg a gyönyörű leányt. Megszólalt az egyik legény:
– Én tudom, hogyan keressük meg. – Hogyan? – kérdi a herceg.
– Öntsünk szurkot a templomban arra a helyre, ahol állni szokott, a cipője beleragad a szurokba. Úgy is tettek. Hannocska a harmadik vasárnap is elment a templomba, megállt. A herceg türelmetlenül várt . . . Befejeződött a mise, a gyönyörű kisasszony menni akart, de nem tudott elmozdulni helyéről. Nekiiramodott, de az egyik cipellője a szurokban maradt. Hazaszaladt, ismét magára öltötte rongyait, és leült. A család hazajött a templomból, beszélgetni kezdtek:
– Olyan csepp cipellője volt, hogy talán nincs is több olyan apró lábacska, amelyikre felmenne.
– Hátha az enyémre jó volna? – mondta a leány.
A mostohája ismét szidni kezdte: – Te kócos, te mocskos! Csak a hamut kotrod, olyan a lábad, mint két fatuskó, hogy mered magad az úri kisasszonyokhoz hasonlítani?! Megverte az asszony a lányt, és kizavarta a házból.
A herceg mindenfelé kérdezősködött: ki vesztette el az aranycipellőt? Senki sem tudta. Mit tegyen?
A legény megint így szólt: – Én tudom, hogy kell megkeresni.
– Hogyan? – kérdezte a herceg. – Mondd meg! – Menjenek be minden házba az aranycipellővel és próbálják fel mindegyik leányzó lábára: akiére ráillik, az lesz az az úri kisasszony. Úgy is tettek. Az udvaroncok elindultak a cipővel. Előbb a fejedelmek és urak házába mentek be. Mindegyik úri kisasszony igen szerette volna, hogy a lába beleférjen a cipőbe, és ő legyen a herceg felesége, de egyiknek sem sikerült…
Ekkor sorra vették a kereskedők házát. Itt sem volt jó egyik leány lábára sem a cipellő. Végezetül a parasztházakat járták be. Felpróbálta mindegyik parasztleány – nem volt jó a cipellő! Bementek abba a házba is, ahol a mostoha lakott a két leánnyal. A mostoha már messziről látta, hogy jönnek, így szólt leányához:
– Mosd meg hamar a lábad, lányom, mert jönnek a cipellővel! A férje lányára pedig rákiáltott:
– Te meg takarodj a kócos fejeddel a kemence tetejére, hogy ne is lássanak! Bejöttek a herceg emberei.
– Minden jót kívánunk! – Adjon isten! – Van-e lány a háznál?
– Van bizony egy szép lányom – mondta az asszony.
– Gyere csak ide, édesem, tartsd a lábacskádat, az aranycipellőt akarják rápróbálni! Itt is van már a drága, nézzék, milyen fehér lábacskája van!..
Próbálják a cipőt, de sehogy sem megy fel a leány lábára.
– Húzd össze egy kicsit a lábad, édes leányom, akkor belemegy! Húzogatta is a lány a lábát, ahogy csak tudta, de még felig sem fért bele az aranycipellőbe! A másik leány a kemence tetejéről nézte.
– Hát az meg kicsoda ott a kemencén? – kérdi az egyik úrfi.
– Az egy semmirekellő, csúnya, ostoba teremtés! – mondja az asszony, és ismét rákiáltott: – Mit dugod ki az orrod, megmondtam, hogy ülj magadnak!
– Nem úgy van az, jöjjön csak le ide hozzánk! A leány lemászott a kemencéről, felpróbálta a cipellőt: éppen a lábára illett. – Magunkkal visszük ezt a lányt – mondták a herceg emberei az asszonynak.
– Elég rosszul teszik! Ki látott már olyat, hogy egy ilyen madárijesztőt válasszanak feleségül a hercegnek? Nem engedem, hogy elvigyék!
– Már pedig mi elvisszük! Mindenféle rosszat összekiabált az asszony a lányra: hogy ilyen meg olyan semmirekellő, még tiszta ing sem volt rajta sohasem.. Az úrfiak rá se hederítettek. Megszólalt a leány:
– Várjanak egy kicsit, mindjárt felöltözöm! – Ezzel kiszaladt a rétre.
– Nyílj meg, fűzfa, Hannocska szólít! A fűzfa megnyílt, előjöttek a szolgálólányok. Felöltözött, bement a házba, csak úgy ragyogott gyönyörű ruhája.
– Adják ide a cipellőm párját, hadd húzzam fel! Beültek a hintóba, és elvágtattak. Nemsokára megvolt a lakodalom is. A fűzfa és a kutacska a föld alá húzódott, majd ismét előbújt a hercegi kertben.
Forrás: Az aranycipellő- ukrán népmesék, Móra Könyvkiadó-Kárpáti kiadó, Budapest-Uzsgorod, 1974
