Volt egyszer egy cárnő, akinek szívéből, lelkéből nem sarjadzott magzat, ezért folyton arra kérte Istent, hogy gyereket szülhessen. Egyik este imádság közben így sóhajtozott: – Add hát, uram teremtőm, hogy lelkemből magzatom lelkeddzen, még ha mérges kígyó is az! Egy idő után teherbe esett, és mikor elérkezett az ideje, szült egy kígyót. Úgy gondozta, táplálta, szoptatta, mint minden anya a gyermekét. Ez a kígyó huszonkét éves koráig nem szólt senkihez egy szót sem, mikor aztán betöltötte a huszonkettedik évét, megszólalt emberi hangon. Azt mondta az anyjának, apjának: – Azt akarom, hogy megházasítsatok! Azok meg azt felelték rá: – Ugyan ki adná féleségül a lányát egy kígyóhoz, és ugyan melyik lány menne feleségül egy kígyóhoz? – Hát – felelte a kígyó –, ne keressetek nekem császári vagy nagyúri ivadékot, inkább csak olyat, aki szívesen él majd velem a birodalmamban. Erre az apa is meg az anya is azt válaszolta, hogy keressen ő saját maga olyat, amilyet szeretne. A kígyó bizony talált is magának amolyan szegény lányt, akihez elküldte apját, kérje meg számára feleségnek. Az el is ment, meg is kérte, a lány meg jött is szíves örömest abból a nagy szegénységből, amelyben élt. Miután megtörtént a jegyváltás, elhozták magukhoz a lányt, és megtartották az esküvőt. A kígyó annak rendje-módja szerint együtt élt a feleségével, míg az egyszer csak, bíz’ isten, teherbe esett. Ekkor így szólt menyéhez az anyósa: – Az istenért, lányom, hogyan ejthetett téged teherbe egy kígyó? Az meg eleinte titkolózott, de az anyósa addig nógatta, kérdezgette, napokig folyton-folyvást zaklatta, míg a menyecske végül elmondta, hogy feije valójában nem is, kígyó, hanem olyan legény, akihez fogható nincsen széles e világon. Azt mondta: – Napközben ugyan kígyó, de amint beesteledik, levéti kígyógúnyáját, és előbújik abból egy világszép legény. Bárcsak nappal is olyan lehetne, mint amilyen minden éjszaka! De mihelyt megvirrad, a gúnyába bújik, és ismét kígyóvá változik! Nagyon megörült az anyós, mikor ezeket meghallotta, és azt mondta a igényének: – No, ha ez így van, majd teszünk róla, hogy mindig olyan maradjon, amilyen éjjel szokott lenni! Ezután meghányták-vetették a dolgot. Este a férje levetette kígyógúnyáját, és úgy, ahogy szokta, a feje alá tette, s lefeküdt aludni. Amikor már az első álmát aludta, afelesége szép lassan kihúzta feje alól a gúnyát, és az ablakon kiadta az anyósának. Az meg tüstént a tűzre vetette. Mihelyt égni kezdett a gúnya, a férj felugrott álmából, és felkiáltott: – Mit tettél, az isten szerelmére?! Engem, te most látsz utoljára, és nem is láthatsz mindaddig, ameddig egy pár vasbocskort el nem szaggattál keresésem közben, és amíg útközben egy vasbotot el nem koptattál! A gyermektől pedig, akit a szived alatt hordasz, addig meg nem válhatsz, ameddig én a karomba nem zárlak! Ahogy mindezt elmondta, nyomban el is tűnt. Az asszony ezután kerek három esztendeig cipelte terhét, míg végül megelégelte a várakozást, és eszébe vette, hogy férje keresésére indul. Azután készíttetett egy pár vasbocskort, vasbotot, és útnak eredt. Amint ment, meiidégélt, férjét keresve, egyszer csak elérkezetta Nap anyjához, akit éppen kemencefűtés közben talált. Látta ám, hogy puszta kézzel kapargatja a parazsat. Az asszony meg, mikor ezt látta, nyomban letépte szoknyája alját, és azzal betekerte a kezét A Nap anyja erre azt mondta: – Hogy kerülsz te ide, illatos kakukkfűvirágom? Ő meg ezt felelte: – Nagy bánat űzött engem ide, anyám. – Majd töviről hegyire elmesélte, hogy megjárta, és hogyan átkozta el őt a férje. Azt is elmondta szép sorjában, hogyan járja most, férjét keresve a világot. – Így jutottam el ide – mondta – fiadtól megtudni, nem tud-e valamit róla, nem látta-e valahol, hiszen ő naponta bejárja az egész világot! Megesett rajta a Nap anyjának a szíve, és azt mondta az asszonynak, hogy bújjon el az ajtó mögé. – Imhol jön nagy fáradtan a Nap. Lehet, hogy a felhők felbőszítették, és még ártani találna neked haragjában! Húzódj csak félre, míg a fiam kifújja magát! Az asszony erre elbújt az ajtó mögé, de már ott is volt a Nap, s anyjának jó estét kívánva, megszólalt: – Kakukkfű virág-illatot érzek, anyám! Az anyja meg így felelt: – Nincs itt, fiam, senki, hiszen erre még a madár se száll, hogyan juthatna ide egy kakukkfűillatú földi halandó? A Nap azonban azt felelte rá: – Márpedig itt van, anyám, bizony hogy itt van! Hanem bújjon csak elő nyugodtan, nem lesz bántódása! Akkor előjött az asszony, előadta búját-baját, végül így szólt: – Hallod-e, fényességes, tüzes Nap! Te, aki beragyogod a kerek világot, nem láttál-e valahol egy ilyen meg ilyen embert? A Nap meg azt felelte erre, hogy ő biz’ nappal nem látta sehol sem, és elküldte az asszonyt a Holdhoz, kérdezze meg tőle, nem látta-e ő valahol éjjel. Indulás előtt a Nap anyja aranyrokkát adott neki ajándékba, aranykenderrel és aranyorsóval. Mikor az asszony elért a Holdhoz, a Hold anyját találta otthon. Kezet csókolt neki, és köszönt illendően: – Adjon isten, Holdnak édesanyja! – Hozott isten, lelkecském! Hogy kerülsz te ide? Az asszony előadta búját-baját, meg azt is elmondta, hogy járt már a Napnál is, és megmutatta az ajándékot, amit a Nap anyjától kapott. Később elmondta, hogy ide küldte őt a Nap, megkérdezni a Holdtól, nem látta-e a férjét éjjel valahol? A Hold anyja is azt mondta az asszonynak, hogy bújjon az ajtó mögé, mert mindjárt megérkezik a fia fáradtan és haragosan. Az asszony el is bújt. No, egyszeriben ott termett a Hold! Amint odaért, jó reggelt kívánt anyjának, és így szólt: – Kakukkfűvirág-illatot érzek, anyám! Azt felelte az anyja: – Nincs itt, fiam, senki, hiszen erre még a madár se száll, hogyan juthatna ide kakukkfűillatú földi halandó? De a Hold váltig azt hajtogatta: – Márpedig itt van, anyám, bizony hogy itt van! Hanem bújjon csak elő, nem lesz bántódása! Akkor előjött az asszony, elmondott mindent szép sorjában, végül így szólt: – Óh, fényességes Hold, te, aki egész éjjel fenn ragyogsz az égen, nem láttál-e valahol egy ilyen meg ilyen embert? A Hold erre azt felelte: – Nem láttam sehol, lelkecském, hanem eredj csak el a Szélhez, kérdezd meg őt, nem látta-e valahol, hiszen ő mindenfelé megfordul, maga előtt görgeti a sziklákat, és a fákat tépi, cibálja! Mielőtt az asszony elindult volna, a Hold anyja aranykotlóst ajándékozott neki csibékkel. Nem sokkal ezután odaért a Szél anyjához, elmesélte neki minden eddigi szenvedését, meg azt is, hogy eljött megtudni a fiától, a Széltől, nem látott-e valahol egy ilyen meg ilyen embert. Erre azt mondta neki a Szél anyja: – Húzódj csak, lelkecském, kicsit az ajtó mögé, mert megérkezik hamarosan a fiam, aztán még szét talál tépni haragjában! Erre az asszony elbújt az ajtó mögé, majd egyszerre csak ott termett a Szél! Jött nagy dérrel-durral, mindent feldöntött, felborított, ami az útjába került, összekarmolva, ronggyá szaggatva érkezett haza. Amint anyját meglátta, „adjon istent” köszönt neki, majd így szólt: – Kakukkfűvirág-illatot érzek, anyám! Azt mondta erre az anyja: – Az istenért, fiam, hogyan juthatna ide kakukkfűillatú földi halandó, mikor erre még a madár se száll? – Márpedig itt van, anyám, bizony hogy itt van! Hanem bújjon csak elő, nem lesz bántódása! Erre előjött az asszony, és előadta búját-baját. Azt mondta erre a Szél: – Láttam az uradat! Ott uralkodik, túl a másik birodalomban! Meg is nősült! Hanem ad majd neked anyám arany szövőszéket, aranyfonállal meg aranymotollával. Amikor odaérsz abba a városba, állítsd az arany szövőszéket a palotával szembe, és láss a szövéshez! A kotlóst a csibékkel engedd szabadon, és vedd elő a rokkát is! Így is történt. Mire a városba ért, elszakadtak a bocskorai, s a botja kettétört. Fogta a szövőszéket, felállította a palotával szemben, és elengedte a kotlóst a csibékkel, elővette a rokkát is, és fonáshoz látott. A cárné meg rögtön észrevette, és így mérgelődött magában: „Édes istenem, én cárné vagyok, még sincs arany szövőszékem és rokkám, sem aranykotlósom csibékkel!” Nagy hamar elküldte udvari szolgáját az asszonyhoz megkérdezni, eladná-e azokat a holmikat? Az asszony erre azt felelte: – Nem eladó egyik sem, de ha a cárné megengedi, hogy egy éjszakát a cárral töltsék, neki adom a rokkát! Miután a cárné férjét itallal elbódította, megengedte az asszonynak, hogy a cárral háljon. Lefekvés után a cár azon nyomban elbágyadt, és hallgatott, mint egy halott. Mikor egyedül maradtak, az asszony így beszélt hozzá: – Felséges cárom, fényes napsugaram, vessed át rajtam a jobb karodat, hogy terhemtől, a te magzatodtól megválhassak! A cár meg se látott, se hallott! Másnap az asszony odaadta a rokkát az aranygombolyaggal együtt a cáménak. Az meg kérte tőle a kotlót is a csibékkel, de azt mondta neki, hogy megkaphatja, ha még egy éjszakát tölthet a cárral. A cárné erre is ráállott. Megint elhódította a cárt, aki újra elgyengült, és nem hallotta, amikor az asszony így kiáltozott: – Felséges cárom, fényes napsugaram, zárj karodba, hogy megválhassak terhemtől, a te magzatodtól! Reggel aztán az őr elmesélte a cárnak, hogy ez az asszony már két éjszaka vele hál, és váltig hajtogatja, hogy a cár zárja karjába, hogy ő is megválhasson terhétől, a cár magzatától. Mikor a cárné megkapta a kotlóst az arany csibékkel, a szövőszéket is kérte az aranyfonállal, motollával együtt. No, az asszony meg is ígérte, hogy ha még egy éjszakát a cárral tölthet, azt is odaadja. A cárné ráállott, mert arra gondolt, hogy férjét újra elbódítja. Az meg, mivel az őrtől megtudta, miről is van szó, este spongyát tett a szakálla alá, és abba öntötte az italt, melyet a cárné este hozott neki, így aztán ébren maradt. Mikor lefeküdt, úgy tett, mintha aludna. Az asszony meg elkiáltotta magát: – Felséges cárom, fényes napsugaram, zárj karodba, hogy megválhassak terhemtől, a te magzatodtól! Mikor ezt a cár meghallotta, kaijába vette az asszonyt, az meg abban a szempillantásban egy aranyhajú, aranykezű fiúgyermeket hozott a világra! A cár ezután elhagyta ezt az országot a cáméval együtt, és az első feleségével visszatért régi birodalmába.
Forrás: A kilenc pávalány és az arany almafa, Népek meséi sorozat, Európa Kiadó, 1987
