A hó azért fehér, mert miután Isten megteremtett minden élőlényt, és mindnek színt is adott, azt mondta a hónak:
“Te magad választhatod ki a színed, mert úgy is mindent eltakarsz majd télen.”
A hó aztán minden növényhez odament, hogy színt kérjen.
Elment először a mezőre a fűhöz:
– Kedves füvecske! Te olyan szép zöld vagy. Add nekem a színedet… – kérlelte.
De az jóformán meg se hallgatta. – Ugyan! Ne kérj tőlem ilyet, eredj máshová. A zöld szín kell nekem!
Elment a hó az ibolyához, és könyörgött neki, adja oda a szép kék színét.
Az ibolya megsértődött!
– Mit képzelsz! Hiszen arra nekem is szükségem van! Kérj mástól színt…
A rózsa sem teljesítette a hó kívánságát. Akkor elment más virágokhoz is, de sehol sem járt szerencsével.
Ha senki sem ad nekem színt, akkor láthatatlan leszek!
Olyan leszek, mint a szél, fagyos és láthatatlan, és nem tudom szépséggel pótolni a meleget!”
Ezután szólalt meg a hóvirág, és adott ő a fehérségéből.
A Hó elfogadta a kicsiny virág tiszta fehér ruháját. Azóta fehér a hó, és borít fehér paplant minden télen a tájra. És azóta van, hogy a virágok félnek a Hótól, és elbújnak előle – kivéve azt a kicsi, szerény, fehér virágot, amelyet ma is úgy hívunk: Hóvirág.
Német népmese, újramesélte: Dr. Deák-Zsótér Boglárka
