Élt egyszer egy király, s volt neki három fia: Pedro, Filip és Juan. Pedro volt a legidősebb, Juan pedig a legfiatalabbik.
Volt a királynak a palota kertjében egy kedves fája. De nem akármilyen fa volt ám az! Volt azon a fán valami különös, megmagyarázhatatlan. Ugyanis a fa állapotától függően alakultak a király dolgai. Például ha tömve volt virággal, a király egészséges volt, mint a makk. Ha a fa fonnyadozott, a királyt ágynak döntötte a betegség. Ezért hát a király meghagyta a kertészének, hogy különös gonddal, lelkiismeretesen ápolja a fát.
Az egyik reggel nagyon rosszul érezte magát a király. Mindjárt sejtette, hogy a kedves fája körül nincs valami rendjén. Ezért hát magához hívatta mind a három fiát.
– Ma rosszul érzem magam – mondta nekik. – Biztos a kedves fámmal történt valami. Menjetek, tudjátok meg, mi lett vele!
A fiúk kivonultak a kertbe. Látják ám, hogy a fán néhány levelet meg fiatal hajtást megrágott valami.
Jelentették király apjuknak, hogy mit láttak. Azt mondta nekik a király:
– Pedro, ma éjjel őrt állasz a fámnál. Meg kell óvnod az ellenségeimtől!
Alig nyugodott le a nap, Pedro elindult a kertbe. Éjfélig még csak bírta valahogy, de ahogy elütötte a tizenkettőt, bizony elaludt. Éjfél után egy órakor egy fehér paripa szállt le a kertbe. Lecsippentett néhány levelet a király fájáról, aztán eltűnt. Éjfél után kettőkor egy szénfekete paripa szállt le a kertbe, ő is lecsippentett néhány levelet, és odébb állt. Éjfél után háromkor pedig egy vörös szőrű paripa szállt le a kertbe, leharapott néhány fiatal hajtást, és elszállt. A legfurcsább az volt a dologban, hogy a lovak repülni tudtak.
Ahogy a király reggel felébredt, még rosszabbul érezte magát. Mindjárt tudta, hogy Pedro az éjjel rosszul őrködött.
Hívatta hát a második fiát, s így szólt:
– Filip fiam, ha szeretsz engem és azt akarod, hogy meggyógyuljak, eredj ma éjjel a kertbe, és vigyázz a fámra, nehogy valami baja essék!
Alig kezdett sötétedni, Filip már ott volt a kertben az őrhelyén. De ahogy elütötte az éjfélt, olyan mélyen elaludt, hogy akár az egész kertet elvihették volna tőle. Éjfél után egy órakor megjelent a hófehér paripa, csippentett néhány levelet a fáról, és azzal elrepült. Éjfél után kettőkor megjelent a szénfekete paripa, az is lecsippentett néhány levélkét, azzal elrepült. Éjfél után három órakor pedig megjelent a vörös szőrű paripa, lecsípett néhány ágacskát a fáról, és elrepült.
Ahogy másnap reggel felébredt a király, még rosszabbul érezte magát. Alig állt a lábán. Mindjárt tudta, hogy Filip is úgy járt, mint Pedro, neki sem sikerült megőriznie a fát.
A legkisebb fiút nagyon bántotta, hogy az apja mennyire beteg. Elébe állt hát, térdet hajtott előtte, és így szólt:
– Apám, ma éjjel én vigyázok a fádra. Ígérem, hogy meglesem, ki lakmározik róla.
– Juan fiam, gyerek vagy te még ahhoz – mondta a király. – Előbb meg kell nőnöd.
Juan azonban nem hagyta magát. Végül a király beleegyezett, hogy őrt álljon az éjjel. Juan tudta, hogy amikor a két testvére őrködött, az volt a baj, hogy elaludtak. Azon törte hát a fejét, mitévő legyen, nehogy őt is elnyomja az álom. Végül eszébe jutott valami. Magához vette a tőrét meg egy citromot. Három ízben is elfogta az álmosság, de mindannyiszor megszúrta az ujját, és citromlevet csepegtetett a nyitott sebre. Így mindig erőt vett magán, és nem szunnyadt el.
Éjfél után egy órakor megjött a hófehér paripa. De mielőtt haraphatott volna a fa leveléből, előugrott Juan, és a hátára pattant. A peripa ijedten fordult meg, és elszállt a lovasával együtt.
Juan arra kényszerítette a paripát, hogy tegyen vele néhány kört ott fenn a magasban. A paripa úgy belefáradt, hogy könyörögni kezdett Juannak:
– Kis gazdám, engedd, hogy leszállhassak! Ígérem, a segítségedre sietek, ahányszor csak szükséged lesz rám.
Juan elvitette magát a királyi palota kertjébe, aztán szabadon engedte a lovat.
Éjfél után kettőkor megjött a szénfekete paripa. Már éppen kanyarított a nyelvével a fa levele után, amikor Juan mellette termett, és a hátára pattant. A paripa rémülten röppent fel a lovasával együtt.
Juan néhány kört írt le vele ott fenn a magasban. A paripa belefáradt, és könyörgésre fogta a dolgot:
– Engedd, hogy leszálljak, kis gazdám! Ígérem, hogy a segítségedre sietek, ahányszor csak szükséged lesz rám.
Juan a palota kertjébe vitette magát, és szabadon engedte a lovat.
Éjfél után háromkor megjelent a vörös szőrű paripa. Már éppen le akarta harapni az egyik ágat, amikor Juan a hátára pattant. A megriadt paripa elszállt a lovasával együtt.
Juan néhány kört írt le a vörös szőrű paripa hátán ott fenn a magasban. A paripa belefáradt, és így szólt:
– Engedd, hogy leszálljak, kicsi gazdám. Ígérem, hogy segítségedre sietek, ahányszor csak szükséged lesz rám.
Juan a palota kertjébe vitette magát, és szabadon engedte a lovat.
Ahogy másnap reggel a király felébredt, érezte, hogy visszanyerte egészségét, életerejét. Magához kérette Juant, és így szólt:
– Fiacskám, jól vigyáztál a fámra, nagyon jól. És mondd csak, ki volt a kártevő?
Juan azonban nem akarta elárulni a három paripa titkát. Így szólt hát:
– Ne haragudjék rám, apámuram, de erről inkább nem beszélnék.
A király ráhagyta:
– Jól van, fiam.
Teltek, múltak az évek. A királyfiak megnőttek, deli szép legények lettek.
Egy napon azt mondja nekik a király:
– Kedves fiaim, elérkezett az idő, hogy megházasodjatok. Keljetek útra, és keressetek magatoknak feleséget.
A három testvér másnap kora reggel indult az istállóba, hogy lovat válasszanak maguknak az útra. Pedro és Filip a két legerősebb hátast választották ki, Juannak meg csak egy rozoga gebécske maradt. Dehogy bírt lépést tartani a másik kettővel! Jócskán lemaradozott bizony szegényke.
Ekkor Juan a magasba tekintett, és így fohászkodott:
– Hófehér paripám, hófehér paripám, vigyél engem a testvéreim után!
A hófehér paripa abban a pillanatban ott termett Juan előtt, a hátára vette lovacskájával együtt, és hopsz, már be is érték a testvéreit.
– Nézd csak! – szólt oda Pedro Filiphez. – Hisz ez Juan! Csoda történt. Beért bennünket a gebéjével.
Jót nevettek rajta, de Juan nem törődött velük.
Aztán Pedro meg Filip felszólította Juant, hogy menjen előre, de ő szerényen visszautasította:
– Hagyjatok, hadd kocogjak én csak mögöttetek!
Pedro és Filip harsány nevetéssel nyeregbe szálltak, és elvágtattak, messze maguk mögött hagyva Juant.
Erre Juan megállította lovacskáját, felnézett a magasba, és így szólt:
– Fekete paripám, fekete paripám, vigyél engem a testvéreim után!
Abban a pillanatban előtte termett a szénfekete paripa, és elvitte őt lovastul arra a helyre, ahol a testvérei éppen pihenőt tartottak.
Ahogy megpillantották, jót nevettek rajta. Felültek paripáikra, és elvágtattak.
Juan megint lemaradt mögöttük. Újra felnézet a magasba, és így szólt:
– Vörös színű paripám, vörös színű paripám, vigyél engem a testvéreim után!
Alig hangzott el a kérés, már ott is termett a vörös szőrű paripa, és elvitte őt a testvérei után.
Késő délután volt már, amikor mind a hárman egy anyóka kunyhójához érkeztek.
– Kaphatnánk itt éjszakai szállást? – kérdezte Pedro.
– Miért ne! – mondta a nénike.
Vacsorát is adott nekik. Ahogy végeztek az evéssel, megkérdezte tőlük, honnan jöttek, hová mennek. Pedro elmondta, hogy a királyi atyjuk azzal bocsátotta el őket, keressenek magukhoz illő feleséget.
– Tudok én egy szépséges királykisasszonyról – mondta a nénike. – De az csak olyan legényhez megy férjhez, aki lovával átugratja a királyi vár legmagasabb tornyát. Sok deli ifjú próbált már szerencsét, de ez ideig egyiküknek sem sikerült.
– Hol, merre találjuk azt a várat? – kérdezte Pedro.
Az anyóka megmutatta nekik az utat, s ők másnap kora reggel útnak is indultak a királyi várhoz. Pedro is meg Filip is megpróbálta átugratni a vár legmagasabb tornyát, de nem sikerült nekik. A feléig sem tudtak felugratni.
Erre Juan magához parancsolta a fekete, a hófehér meg a vörös szőrű paripát. A fekete szép ruhát hozott neki, a vörös szőrű pedig egy hozzá illő sisakot. A hófehér paripa pedig elvitte őt a királyi várhoz.
– Ha a királykisasszony elé járulsz, vedd le a sisakod, és hajts térdet előtte – emlékeztette Juant a fehér paripa. Aztán felszállt vele a magasba, leírt néhány kört a legmagasabb torony fölött, aztán egyenesen a királylány szobájába szállt Juannal a hátán.
A királyi palotában mindenki őt ünnepelte. Még a legyőzött vetélytársak – hercegek és királyfiak is – ámuldoztak rajta.
– Teljesíttetted a kívánságom – fogadta a királykisasszony, ahogy Juan meghajolt előtte.
Juan így szólt:
– Szépséges leányzó, légy a feleségem!
Juan meg a királykisasszony felültek a hófehér paripa hátára. Útközben beérték Pedrót meg Filipet, amint hazafelé poroszkáltak. Bezzeg elcsodálkoztak, amikor a királylánnyal vágtató lovasban kedves öccsükre ismertek!
Már jó nagy utat megtettek, amikor a királykisasszonynak eszébe jutott, hogy a gyűrűjét otthon felejtette. Juan tehát visszafordult a hófehér paripával a gyűrűért.
Útközben megint elhaladtak Pedro meg Filip mellet, akik azt hitték, hogy Juan gúnyt űz belőlük. Ezt már csak nem tűrhetik! Jó pénzért fölfogadtak néhány mindenre kész zsiványt, hogy rabolják el Juant a királykisasszonnyal együtt.
Ahogy visszatértek a palotába, a királykisasszony fogta az ottfelejtett gyűrűt, Juan pedig kötelet és tört vett magához.
Pedro, Filip meg a fölfogadott zsiványok találkoztak is az erdőben Juannal meg a királykisasszonnyal.
Juan azonban óvatos volt, s helyén volt az esze. A zsiványokat megkötözte, Pedrót meg Filipet pedig úgy büntette meg, hogy egyiknek is, meg a másiknak is levágta egyik fülét. Aztán folytatta útját királyi atyja palotája felé.
Hogy megörült a király, amikor meglátta a hazatérő Juant meg a szépséges királykisasszonyt!
Juan aztán elmesélte, hogyan bántak vele, miként törtek életére nagyobbik testvérei, meg azt is elmondta, miként büntette meg őket.
A király ráhagyta:
– Csak azt kapták, amit megérdemeltek!
Juan meg a királykisasszony pedig egybekeltek, és boldogan éltek. A két idősebb testvér pedig haza sem tért többé, valamelyik idegen országban maradtak.
Forrás: A csodálatos fa/ Fülöp – szigeti mesék, MLADÉ LETÁ, 1981
