A tojásból teremtett leány

Volt egyszer egy király és annak egy fia. Amikor a fiú már nagy lett, mondja néki az apja:
– Fiam, ideje lenne megnősülnöd. De feleségül csak olyan lányt vehetsz el, mint amilyen az anyád volt! Olyant, aki nem született meg soha, hanem megteremtődött!
A királyfi útnak indult feleséget keresni magának.
Ahogy megy, mendegél az úton, már minden ennivalója elfogyott éppen. Ekkor az útszélen egy nagyobbacska tojást vett észre, ott gurult előtte. Felemelte, nézegette, már-már arra gondolt, hogy éhét csillapítja vele. Feltörte, de legnagyobb csodálkozása közepette abból egy gyönyörű szép lány bújt elő.
– Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!- mondta a királyfinak.
A királyfinál nem volt víz, ezért a lány, ahogy megteremtődött, ott nyomban meghalt.
Búsan mendegélt tovább a királyfi. De ismét melléje szegődött a szerencse, és megint talált egy tojást. A lány itt is kibújt a tojásból, és ahogy megteremtődött, úgy azonnal meg is halt, mert a királyfinak most sem volt vize.
A királyfi tovább búsult. Ahogy ment az úton, ismét egy tojást talált, ott gurult előtte szép lassan. A királyfi óvatosan megfogta a tojást, s gondolta, ő bizony fel nem töri addig, amíg az aranykúthoz nem ér.  Amikor odaért az aranykúthoz, vizet mert a vödörbe, és feltörte a tojást. A harmadik lány is vizet kért a királyfitól, az meg adott neki inni.
– Köszönöm, megmentőm – mondta a lány, és átölelte, megcsókolta a királyfit.
A két fiatal egymásba szeretett ott nyomban. Csak az volt a baj, hogy a lány anyaszült meztelen volt.
– Itt várj rám, majd visszajövök érted! – mondta neki a királyfi.
Azon nyomban hazafele vette az útját, hogy ruhát hozzon a tojásból teremtett lánynak. A lány felmászott a kút mellett lévő fára, és elrejtőzött a fakoronában.
A kútra éppen akkor jött oda vízért egy cigánylány, akinek ördöngös anyja volt. Ahogy benézett a kútba, észrevette a lány tükörképét.
– Honnan kerültél ide ilyen meztelenül? – kérdezte a tojásból teremtett leányt.
A lány mit sem sejtve sorjában elmesélte a történteket, hogyan mentette meg őt a királyfi. A cigánylány gondolt egyet, és lerántotta a fáról a gyönyörű szép leányt. Ekkor a tojásból teremtett leány a kút vizébe esett, a cigánylány meg szépen felmászott a fára.
Visszaért a legény és látja a fán ülő meztelen cigánylányt.
– Veled meg mi történt? – kérdezte ámulva-bámulva a királyfi.
– Túl sokáig voltál távol. A nap erősen sütött és fekete lettem, de majd újra megszépülök, ha elveszel feleségül – válaszolta a cigánylány a fa lombjában ülve.
A királyfinak nem volt mit tennie, és a cigánylányt hintaján hazavitte. Ám még mielőtt hazavitte volna, az öreg király meghalt, így hát a megüresedett királyi trónra ő került királynak.
A királyfi nem tehetett mást, feleségül vette a cigánylányt.
Másnap reggel egy öreg cigány jött a királyi palotába, és ezeket mondta:
– Felséges királyom, nézd, mit fogtam ki  az aranykútból? – és egy aranyhalat mutatott a királyfinak. – Mivel nincs hol tartanom, elhoztam hát kegyelmednek!
– Köszönöm – mondta néki a királyfi, és gazdagon megjutalmazta.
A szolgákkal forrásvizet hozatott egy üvegedénybe, abba tette az aranyhalat.
A fiatal király szívesebben tartózkodott a trónteremben, ahol a vízzel telt üvegedény állott, mint bárhol másutt.
El­ment akkor a lányához az ördöngös asszony, és azt mondta neki:
– Tedd magad betegnek, halálos betegnek, és mondd, hogy ha te ennek az aranyhalnak a húsából nem eszel, meghalsz. Ne félj semmit, a király mindent elkövet, hogy életben ma­radj, mert amíg a menyasszony után volt, meghalt az édesapja, most gyászlobogó alatt áll a vár.
Úgy is történt. Bemegy a király a csúf feleségéhez, és mondja neki:
– Kelj fel, nézd meg, micsoda gyönyörű aranyhalat kaptam.
De az a csúnya királyné tizenkét párnán feküdt, és nem akart róla leszállni, csak annyit felelt:
– Ha én ennek az aranyhalnak a húsából nem eszem, én mondom neked, hogy rövid idő alatt meghalok.
Gondolkozik a király, mit csináljon, már egy éve lesz, hogy gyász alatt van a vár, most meghal a felesége, az másik év. Odaadta neki a halat, egye meg.
De hát mikor az asszonyok pucolták az aranyhalat, kinyitották az ajtót, hu­zat lett, és a huzat egy kis pikkelyt valahogy kikapott a szobából. Oda­künn esős idő volt, tovább nem mehetett a pikkely, mint az eresz csorgásáig. Ott az eső beverte a sárba a kis pikkelyt.
Hát, csodák csodája történt másnap reggelre! Amikor felkel az inas, látja, hogy olyan nagy gyémánt körtefa van az ereszcsorgásban, hogy a tetejét nem lehet látni. Gyönyörű gyémánt körték függnek raj­ta, és minden levélre ez van írva: „Aki ezt megszagolja, megfiatalodik, aki ebből a körtéből eszik, bármilyen beteg is, meggyógyul.”
– Felséges király atyám, jöjj ki azonnal, a világ legszebb dolgát lá­tod, amilyet még sosem láttál!
Kifut a király, nézi, és meghajol a fa előtt, mert ő még olyan szépet nem látott. De már közben a boszorkány bement a lányához, és azt mondta neki:
– Te büdös, mit cselekedtél? Most jelentsd a királynak, hogy ha azt a fát ki nem vágja, és boglyába nem rakatja, le nem petróleumoztatja, és egyszerre lángba nem borítja, te meghalsz.
Akkor bement a király a feleségéhez, és azt mondta:
– Kelj fel, jöjj ki, és nézd meg, micsoda szép dolgot látsz!
Azt feleli a királyné:
– Vesztedre van az neked. Ha te azt ki nem vágatod, boglyába nem rakatod, és petróleummal le nem öntöd, hogy egyszerre boruljon lángba, én rövid idő alatt meghalok.
Azt feleli a király:
– Hát halj meg, de ezt a szép fát én ki nem vágatom!
Óriási nagy nyögéssel fogott hozzá a kedves királyné lélegzetet szedni. Elszomorodott a király, hogy nem bírja ki ezt a sok szenvedést a házasságában. Most mit tegyen? Ha kivágatja a fát, örökös szép lát­vány tűnik el előle. Ha meghal a felesége, ismét másik gyász üt be. Összeszorította a fogát, és kiadta a parancsot:
– Vágjátok ki a fát, rakjátok garmadába, égessétek meg, és pusztul­jon egyszerre minden!
Hozzá is fogtak a parancsot teljesíteni, ki is vágták a fát. Mivel nagy volt, igen nagyot zuhant a földre. Mikor ledőlt, a tetejéből egy kicsi faforgács a király kerítésén kívül hajítódott. Ment arra egy szegény ember hazafelé, hát épp elébe került az a kicsi faforgács. De az olyan szépen világított, hogy a szegény ember felkapta, s gondolta: jó lesz majd a gyerekeinek játszani. A király meg lángba borította a fát, s az elégett. Nagy csendesség lett a környéken, akik látták, sírtak, és sajnálták ennek a világszépséges fának a pusztulását.
A szegény ember meg ment hazafelé, és vitte a kicsi világító faforgácsot. A gyerekek nagyon megörültek neki, s amikor jól kijátszották magukat, a szegény ember föltette a gerendára a faforgácsot. Közeledett az este, s mikor lámpát kell gyújtani, bizony mondom, száz lámpa sem adott akkora világosságot, mint ez a kis faforgács a gerendán. Meglát­ja a szegény ember:
– Jaj, ezt az Isten adta. Nem győzöm világítóval magam, milyen jó lesz, nem kell többet venni, ez a kis faforgács mindig fog nekünk világítani.
Másnap reggel mindenki elment otthonról, s minden úgy maradt a házban: az ágy vetetlen, a ház seperetlen, sem­mi étel az asztalon. De mire hazajöttek, az ágy szé­pen felvetve, a ház kisepergetve, az étel elkészítve, s az asztalra téve. Csak álltak, és álmélkodtak, hát vajon kijárt itt, ez még sohasem történt az ő házukban. Másnap ugyanezt ta­lálták. Akkor a szegény ember gondolkozni kezdett: „Hát, akárki járhat ide, az nekem nagy segítségre van.” – De már nem tudott megnyugodni: – „Hogy én ne tudjam, hogy kijár ide! Na, megállj – gondolta magá­ban –, megtudom én!”
Másnap reggel, amint kiment, úgy tett, mintha becsukta volna az ajtót, és a kul­csot kivette, hogy a kulcslyukon beláthasson. Letérdelt az ajtóhoz, és benézett a kulcslyukon. Egyszer csak mit lát? Leesik a kis faforgács a gerendáról, és válik egy gyönyörű szépség belőle, tiszta gyé­mánt a haja. Akkor az ember villámgyorsan kinyitotta az ajtót, és derékon kapta a meztelen lányt. Válott az a kezében kígyónak, bé­kának, mindenféle csúf állatnak. De az ember azt mondta:
– Semmi ne légy, csak az, ami voltál!
Akkor annak kellett maradni, ami volt. A szépséges lány attól kezdve ott élt a szegény ember házában, s mindenben segített neki.
No, de mi történt? Jártak a királyhoz tollat fosztani. A király mindenkit meghívott, mindenkinek kellett menni tollat fosztani. És mit csináltak a tollfosztók, azt találja ki valaki! Hát azt, amit én csinálok most: meséltek. Elébb az egyik, aztán a másik. Elvitte a szegény ember felesége is a lányát a királyhoz tollat fosztani, azt a világ szépségét. Az arcát eltor­zította, bekente valamivel, rossz ruhában ment. Mikor bemegy a ki­rály palotájába, hát látja, hogy a felséges királyné anyám tizenkét pár­nán fekszik, huszonnégy párna a feje felett, nagy fényességben, nagy dicsőségben pihen. Egyszer csak bejött a király, s leült mesét hallgatni. Mindenki mesélt már, csak a széplány nem. Odamegy hozzá a király, s mondja neki:
– Na, gyermekem, most te mesélj.
Feleli a lány a királynak:
– Felséges király atyám, én nem tu­dok mesélni.
– No, ha nem tudsz mesélni, beszéld el az életed sorát.
Akkor elkezdett mesélni a fi­atal lány:
– Hol volt, hol nem volt, volt, egyszer voltam, tojásban gurultam, csak gurultam és gurultam, amikor egyszer csak megfogott és fölemelt egy kéz, elvitt az aranykúthoz…
A királynak nyitva maradt a szeme-szája: honnan tudja ez a lány ezt a dolgot, hát, ez velem történt, hát, most rólam beszél.
A lány meg mondta to­vább a mesét, és amikor odaért, ahol felültette a királyfi a vi­lágszép asszonyt a fára, akkor a lány lekapta a kendőt a fejéről, és felállott:
– Én vagyok az, felséges atyám, akit a vízbe dobtak.
A királyfi a nyakába ugrott, ölelte-csókolta:
– Szívem szép szerelme, te az enyém, én a tiéd, sose hagyjuk el egymást!
Akkorára már az inasok ott voltak, és a királynét összekötözték, a ruhát lehúzták róla. De a felséges
meny­asszonynak nem kellett ruha sem, mert volt neki szép ruhája is, csak eddig nem járhatott benne.
Börtönbe vitték a gonoszt, katonaságot állítottak melléje. Másnap összehívatta a király a hercegeket, bárókat, grófokat a világ minden ré­széről, hogy adjanak tanácsot: mit érdemel, aki a világszép asszonyt képes volt elveszejteni. Eljött a nagy sokaság, nézni, hogy néz ki az ókirályné, én mondom, hogy a rossz, rögös útnál is csúnyább volt. Az egyik mondott egyet, a másik mondott mást, egy öregember meg azt mondta, hogy kössék két szilaj csikónak a farkához a két lábát, vigyék ki az erdőbe, ostorozzák meg a két szilaj csikót, és bocsássák el.
Úgy is történt. A király pedig megesküdött a menyasszonyával, aki lám, nem anyától született, hanem úgy teremtődött, s nagy boldogságban éltek együtt békességben, szépségben.

Forrás:  Frankovics György, A gyöngyszemet hullató leány – Dráva menti népmesék -, Móra, 2004.