Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember s annak három
fia. Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön.
No, hanem őrizte is a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, s
istrázsálták éjjel nappal. Egy reggel a legidősebb fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett
falatozni. Amint ott falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt: – Adj egy falás
kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem. – Majd holnapután, vaskedden –
mondotta a legény, s elkergette a békát. A béka elment szó nélkül, de a legény csakhamar
elaludt, s mikor felébredt, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a hideg is kirázta nagy
félelmében. Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, de az is éppen úgy járt, mint a legidősebb.
Attól is kért a béka kenyeret, de a békát ez a legény is elkergette, még meg is dobta egy kővel.
Azután lefeküdt, elaludt, s mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek. Hej, zsémbelt a szegény
ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek, kikergette őket az apjuk a házból.
Egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra sem tudnak vigyázni! Mondotta a legkisebb legény:
– Ne búsuljon, édesapám. Ami maradt, az meg is marad, én megőrzöm. Kimegy a legény a
szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jön a béka, kenyeret kér tőle is. – Adok én jó szívvel, hogyne
adnék. Letört egy jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette. – Egyél, szegény béka, te is
Isten teremtése vagy. – No, te fiú – mondotta a béka -, jótétet helyébe jót várj. Nesze, adok
neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt. Majd az éjjel eljön három
paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de
te csak suhints rájuk ezekkel a vesszőkkel, s egyszeribe megszelídülnek. Aztán meglátod,
hogy sok hasznukat veszed az életben. Úgy is lett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három
paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak-kapáltak, hányták fel a földet a csillagos
egekbe. De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a
pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány. – Ne bánts minket –
mondották a paripák -, ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s mi nálad
leszünk. Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt sem az
apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger
szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretelni. Na,
telt-múlt az idő, egyszer a király mit gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a
templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész
országban, hogy annak adja a leányát, aki a lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál
tetejéről lekapja az aranyrozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába
próbálták, még félig sem tudtak felugratni. Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött
egy legény rézszőrű paripán. Fején volt, rézsisak, hogy az arcát ne lássa senki, aztán
sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld
nyelte volna el. Hát bezzeg hogy a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem
tudtak erről semmit. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a két testvére
hazakerült – mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a
bátyjai, hogy ők mi mindent láttak, s mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a legény: –
Jobban láttam én azt, mint ti. – Ugyan honnét láttad volna jobban? – kérdezték a bátyjai. – Hát
fölállottam a kerítésre, s onnét láttam. A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s
hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést lebontották. Következő vasárnap még magasabb
fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is sokan próbáltak szerencsét, de hiába.
Hanem mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek
ezüstsisak volt a fején, a rostélya leeresztve, hogy az arcát ne láthassák. Egy ugrással lekapta
az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Mire a szegény ember két idősebb
fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy
mit láttak, bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni! – Ó, én jobban láttam, mint ti – mondotta a
legény. – Ugyan honnét láttad? – Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam. A legények
mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük többet ne lásson onnét. Harmadik
vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király. Bezzeg hogy ezt
is a szegény legény kapta el. De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s
aranysisak fedte az arcát. Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy milyen csudát
láttak. – Jobban láttam azt én – mondotta a legény. – Ugyan honnét láttad? – Honnét? A ház
tetejéről. Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is.
Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az
aranyrozmaringot, az aranyalmát és az arany selyemkendőt. Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem
jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, ami valamirevaló legény csak volt az
országban. Azok közt sem volt a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű
paripán a legény aranyos ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába
az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát. Na, csakhogy eljött. Örült a
király; de még jobban a királykisasszony. Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a
legénynek adta egész országát. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Forrás: szerk. Kovács Ágnes Icinke-picinke – Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest – 1972
