Élt egyszer három lánytestvér. A két idősebb rettentően csúnya volt, a kisebbik pedig szép,
mint a hajnal. A csúnyák igen haragudtak a szépre: ütötték-verték, állandóan rongyokban
járatták, és egész nap a kecskéiket őriztették vele. A szép lányt nagyon bántotta testvérei
gonoszsága, sokat sírt, és nagyon szomorú volt. Szépsége lassan hervadni kezdett, de még így
is összehasonlíthatatlanul szebb volt nénjeinél. A két csúnya állandóan azon törte a fejét,
hogyan szabadulhatna meg a szép kislánytól. Attól féltek, hogy ha megnő, nem fog rájuk
nézni senki sem.
– El kell pusztítanunk! – mondta egyszer az idősebbik. – Ne adjunk neki enni, haljon éhen!
A másik csúnya is helyeselte a tervet. Másnap aztán egy darab kenyér nélkül hajtotta kecskéit
a szép lány a rétre. Dél felé nagyon éhes kezdett lenni, de nem volt mit ennie. Csak sírt,
sírdogált keservesen.
– Miért sírsz, te kislány? – szólította meg egyszer csak egy szelíd hang.
A kislány felemelte a fejét. Egy öregasszony állt előtte.
– Nagyon éhes vagyok! – válaszolta őszintén.
– És nincs mit enned?
– Nincs! Testvéreim egy darab kenyeret sem adtak egész napra!
– Na, majd én segítek rajtad! Hívd ide a tarka kecskédet, és csak ennyit mondj neki: "Jó
kecském, hozd az asztalt íziben!"
A kislány tüstént próbát is tett:
– Jó kecském, hozd az asztalt íziben!
A tarka kecske azonnal kivált a többi közül, odafutott az egyik bokorhoz, szarvára vett egy
asztalt, és megindult a lány felé. Az asztal tele volt étellel-itallal. Éhes volt a kislány nagyon,
meg is evett mindent, amit csak talált a terített asztalon. Mikor végzett vele, azt mondta neki
az öregasszony:
– Most csak ennyit mondj, lányom: "Jó kecském, vidd el az asztalt íziben!"
Alig mondta el a kislány a bűvös mondatot, a kecske mindjárt szarvaira vette az üres asztalt,
és visszavitte a bokorba.
Ettől kezdve az öregasszony gyakran felkereste a kislányt. Elbeszélgetett vele, vigasztalta. A
kislány nem sírt többet, nem szomorkodott. Megint vidám lett, és napról napra szebb. Nővérei
nem tudták elképzelni, mi történhetett vele.
– Hogyan lehet az, hogy napok óta nem adunk neki egy falatot sem, mégis egyre szebb és
vidámabb? – mondta az egyik.
– Itt valami nincs rendjén – tette hozzá a másik.
– Ezt a lányt valaki eteti.
Mindjárt el is határozták, hogy utánajárnak a titoknak. Kiosontak hát a rétre, hogy meglessék
a kislányt. Belebújtak egy bokorba, onnan figyelték, mi történik húgukkal. Délfelé egyszer
csak hallják, amint azt mondja a kislány:
– Jó kecském, hozd az asztalt íziben!
A tarka kecske vitte ám megint szarvain a megterített asztalt. Telis-tele volt étellel-itallal. A
két gonosz testvér csak ámult-bámult. Ezért nem sikerült a tervük: ezért nem tudták éhen
halatni a lányt.
– Még ma levágjuk a tarka kecskét! – súgtak össze.
Úgy is lett. Alig hajtotta haza este a kislány a kecskéket, a gonosz testvérek nekiestek a
tarkának, és elmetszették a nyakát.
Másnap a kislány tízszer is elmondta a varázsmondatot, de hiába, a tarka kecske csak nem
vitte eléje a terített asztalt. Most vette csak szegény észre, hogy nincs a kecskéi között a tarka.
Mindjárt gondolta, honnan fúj a szél, biztosan a testvérei vették el tőle. Elkeseredett megint,
és sírni kezdett keservesen.
– Ne sírj, kislány! – mondta neki egyszer csak az öregasszony. – Hiába vágták le a kecskédet
gonosz testvéreid, nem tudnak téged elpusztítani. Ne félj, megint segítek rajtad. Ha hazamész,
mondd nekik ezt:" Ha már levágtátok a kedves kecskémet, legalább a körmeit adjátok
nekem!" Ha odaadják, vidd ki este a kertbe, és ásd el egy rózsafa tövébe.
A szegény lány mindent úgy csinált, ahogy az öregasszony tanácsolta neki.
– Ha már levágtátok a kedves kecskémet, legalább a körmeit adjátok nekem! – mondta
nénjeinek.
– A körmöket? Odaadjuk szívesen, csak főzd meg, jó vacsorád lesz belőlük – válaszolták azok
csúfondárosan, és odaadták a tarka kecske körmeit.
Dehogyis főzte meg a kislány a körmöket! Alig várta, hogy sötét legyen. Akkor kiment a
kertbe, és elásta mind a négyet egy rózsafa tövébe.
Reggelre mi történt? A rózsafa, amelyiknek a tövébe elásta a kislány a kecskekörmöket,
arannyá változott. Ragyogott, fénylett az egész fa. Hát még a rózsái, azok voltak ám
gyönyörűek, illatuk meg egészen csodálatos volt! Az arany rózsafa híre gyorsan szétfutott,
nemcsak a környéken, hanem az egész országban. Csodájára jártak az emberek. Mindenki
látni és szagolni akarta a csodálatos rózsákat.
A csúnya lányok mindenkinek azt mondták, övék a rózsafa. A szegény lányt idejében
bezárták az ólba, így nyugodtan hazudhattak. Most már véglegesen elhatározták, hogy
elpusztítják húgukat. Nem elég, hogy szebb, még aranyrózsái is legyenek? Pusztulnia kell. Az
arany rózsafa így lehet csakugyan az övék.
– Mi leszünk a leggazdagabbak az országban – tervezgetett az idősebb.
– Aranyrózsája nincs még a királynak sem – büszkélkedett a másik.
– Grófok, hercegek versengenek értünk, hogy megszerezzék a rózsákat. Kastélyban lakunk,
urak leszünk mi is.
Közben a csodálatos fa híre eljutott a királyhoz is. Neki valóban nem volt arany rózsafája.
Kíváncsi is volt rá, hogy milyen lehet. Erős parancsot adott, három vitéze induljon
megkeresni a fát, és rózsa nélkül vissza ne térjenek.
A két lány éppen a rózsafa alatt álldogált, amikor megérkeztek a király vitézei. Elmondták,
kik s mik lennének, s milyen paranccsal érkeztek ide.
– Ó, hogyne adnánk a királynak gyönyörű rózsáinkból – örvendeztek a lányok. – Magunk
visszük ajándékunkat, személyesen adjuk át.
Úgy gondolták, most elérkezett az alkalom, hogy bekerüljenek a királyi kastélyba. Ott
forgolódik a király körül a sok fényes gróf meg herceg, biztosan kapkodnának értük. Az
idősebb mindjárt hozzá is látott, hogy leszakítson egy rózsát. Hiába hajtotta jobbra, hajtotta
balra, de csak nem akart eltörni az ága. A másik is segítségére sietett, együtt sem tudtak
leszakítani egyetlen szálat sem.
– Ejnye, talán nem akartok adni a királynak? – kapta el a méreg a vitézek hadnagyát, és maga
esett neki a rózsafának.
De bizony bármennyire erőlködött, nem tudott szakítani ő sem.
– Azonnal tépjetek le egy szálat, mert ha nem, tömlöcbe vetünk mindkettőtöket! – parancsolt
rájuk a hadnagy.
Megijedtek a lányok. Most mi lesz velük? A katonák biztosan meg is teszik, amit ígértek, s
tömlöcbe vetik őket.
– Van nekünk egy húgunk, talán ő tud szakítani a rózsákból! – mondták kénytelen-kedvetlen,
és elővezették az ólból a húgukat.
A lány szégyenlősen állta a csodálkozó pillantásokat. Pedig rongyokban is mennyivel szebb
volt, mint a két nővére!
– Gyere, kedves húgunk, szakíts le egy rózsát, a király kéreti! – mondta a két álnok kényszerű
kedvességgel.
A kislány odament a fához, és könnyedén leszakított egy rózsát. Hát mikor megfordult, hogy
átadja a katonáknak, a rongyos lányból gyönyörű kisasszony lett. A ruhája, a haja éppúgy
csillogott, fénylett, mint a kezében lévő rózsa.
– Itt van a rózsa! – szólt egyszerűen, és nyújtotta a vitézek felé.
Most meg mi történt? A rózsa nem vált el a kezétől. Mintha egyenesen hozzánőtt volna. A
katonák nem tudták átvenni tőle.
– Velünk jössz rózsáddal együtt a királyhoz! – mondta neki nyájasan a vitézek hadnagya. Fel
is ültette mindjárt a nyergébe, így indultak a királyhoz.
A király megörült a rózsának, de még jobban megörült a lánynak. Mindjárt gyermekéül
fogadta. Reggelre aztán az arany rózsafa ott ragyogott a király kertjében.
Mikor a király megtudta, miként bántak a gonosz testvérek a szegény húgukkal, elküldte értük
vitézeit, tömlöcbe vetette őket. Így bűnhődtek sok gonoszságukért.
Még most is ott vannak, ha meg nem haltak.
