Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy barát. Úgy hívták őket, hogy: Rámdzsí, Ratandzsí, Mandzsí és Mánékdzsí. Falun éltek, és nagyon unták már magukat. El is döntötték, elmennek egy nagyobb városba, szerencsét próbálni.
Felkerekedtek hát, és elindultak a főváros felé. A főváros igencsak messze volt. Jól kifáradtak útközben, így hát leheveredtek egy fa árnyékában. Mangófa volt, de nem akármilyen: csodafa!
Nem sok idejük maradt, mielőtt leszáll az est. Ratandzsí így szólt:
– Miért ne tölthetnénk itt az éjszakát? Jól kialusszuk magunkat, aztán holnap folytatjuk utunkat!
– Jó, de ne aludjunk el mind a négyen! Felváltva őrködjünk! – ezt Mánékdzsí mondta.
– Aludjatok, én majd őrködöm – szólalt meg Rámdzsí.
A három jóbarát elaludt, Rámdzsí meg ébren őrködött. Eltelt egy kis idő, egyszer csak a fa tetejéről szól egy hang:
– Ugorj, ugorj, vagy zuhanok!
– Ki az?! Ki van ott? – kiáltott fel rémülten Rámdzsí.
Válaszként megint szólt a hang:
– Ugorj, ugorj, vagy zuhanok!
– Ugrik a rosseb. Ha zuhannod kell, hát zuhanj! – válaszolt Rámdzsí.
Hát egy mangó azon nyomban lezuhan a fáról a földre. Rámdzsí rögtön ott termett, és felszedte. Ahogy felemeli, megint szól a fa:
– Aki eztet megeszi, királyságot megnyeri!
Rámdzsí úgy döntött, egész éjjel ő fog őrködni. Telt-múlt az idő, éjfél fele megint hallatszik a hang:
– Ugorj, ugorj, vagy zuhanok!
– Ugrik a rosseb. Ha zuhannod kell, hát zuhanj! – válaszolt Rámdzsí.
Erre újabb mangó esett le a fáról. Rámdzsí megint felkapta, és újra szól a fa:
– Aki eztet megeszi, gyöngyöt fog biz’ az sírni, zafírokat nevetni!
Telt-múlt az idő. Rámdzsí ébren őrködött. Három barátja az igazak álmát aludta. Hallja megint Rámdzsí:
– Ugorj, ugorj, vagy zuhanok!
– Ugrik a rosseb. Ha zuhannod kell, hát zuhanj! – mondja újra Rámdzsí.
Leesik a harmadik mangó is. A fa megszólal:
– Aki eztet megeszi, dutyiba fog kerülni!
Rámdzsí felveszi a mangót, és várja, hátha egy negyedik is lepottyan. Az éjszakából nem sok volt már, pirkadt, de a negyedik mangó csak nem érkezett. Reggelre Rámdzsí úgy aludt, mint a bunda. Ratandzsí, Mandzsí és Mánékdzsí felébredtek, és elmentek – indiai szokás szerint – faággal fogatmosni. Aztán visszatértek, de Rámdzsí még mindig húzta a lóbőrt. Ratandzsí, Mandzsí és Mánékdzsí látják, hogy Rámdzsí tálkájában ott virít három mangó. Farkas éhesek voltak, több se kellett nekik, mind befalták reggelire.
Kisvártatva felébred Rámdzsí, és látja, hogy hűlt helyük a mangóknak. Nem szólt semmit. A négy jóbarát folytatta útját a főváros felé. Még el sem értek a palota kapujához, látják, hogy a város népe mind az utcákon ünnepel, virágfűzérekkel, trombitákkal, nagydobokkal, és középen ott áll egy elefánt, annak az ormányán is hatalmas virágfűzér. Az elefánt, ahogy megpillantja a négy jóbarátot, elindul feléjük, és hipp-hopp Mánékdzsí nyakába akasztja a virágfűzért.
Mánékdzsí persze azt sem tudta, hogy örüljön vagy megijedjen. A nép kiáltozni kezdett:
– Éljen a király! Éljen a király! Mától te vagy a királyunk!
– Én? Király? Ez valami tévedés lesz! – próbált szólni Mánékdzsí, de hasztalan. Mondják az emberek:
– A királyunk hirtelen meghalt. Az udvari varázslók és csillagjósok azt mondták, hogy akinek ma a nyakába akasztja az elefánt a virágfűzért, az lesz a királyunk.
Erre Ratandzsí elkezdett örömében nevetni. Ahogy egy pillanatra abbahagyja a nevetést, látja, hogy egy csillogó zafír hull a lába elé. Megdöbbenve szólt:
– A nevetésemből zafír lesz? – és megint felnevetett. Még egy zafírkő hullott a lába elé.
Mánékdzsí az újabb csodának is nagyon megörült.
– Ratandzsí! Az istenek kegye ez! Soha ne hagyjuk el egymást! Legyél te a miniszterem és kincstárnokom! Ha csak kifogy a kincstár, te majd nevetsz egy kicsit.
Mánékdzsí és Ratandzsí a másik kettőhöz fordul:
– Ne menjetek sehova, próbáljatok itt szerencsét! Segíteni fogunk.
– Nem akarunk kihasználni titeket. Külön próbálunk szerencsét – válaszolt Rámdzsí.
El is hagyták nyomban a fővárost. Elszomorodott ettől Mánékdzsí és Ratandzsí. Könnyes szemmel néztek Rámdzsí és Mandzsí után. Mánékdzsí igazi könnyeket hullajtott, de Ratandzsí, csodák csodája, igazgyöngyöket. Felkapja Ratandzsí a gyöngyöket, és két barátja után szalad:
– Fogjátok ezeket a gyöngyöket! Jól jöhet még egyszer.
Rámdzsí és Mandzsí eltették a gyöngyöket. Elértek egy másik városba, de mindenhol csak balszerencse érte őket. Minden pénzük elfogyott.
– Adjuk el a gyöngyöket! – szólt Rámdzsí. Elmentek a piacra, de mikor Mandzsí elővette a gyöngyöket, az ékszerkereskedő nagyot nézett. Azt gondolta magában: ilyen egyszerű, szegény embernél hogy lehetne ilyen drága ékszer? Biztos lopta.
Nem vesztegette az idejét, hívta a csendőröket, akik Mandzsít már vitték is a börtönbe.
Rámdzsí nagy nehezen megtalálta a börtönt, és látta, hogy Mandzsí egy kicsiny cellában ül a rács mögött, és magában kesereg. Rámdzsí azon nyomban a főváros felé vette az útját. Odaér a miniszter-kincstárnok elé:
– Emlékszel még a régi barátaidra? Megismersz? Segítségedet szeretném kérni.
A miniszter-kincstárnok oda se hederített. A király szintúgy. Rámdzsít rövid úton kihajították a palotából.
Rámdzsí elgondolkozott:
– Az egész bajt a fa okozta. Ha nincs fa, nem történt volna semmi baj. Ne legyen a nevem Rámdzsí, ha nem tépem ki gyökerestül azt a fát.
Fogott egy baltát, és visszament a csodafához. Lendíti a baltát, mikor megszólal a fa:
– Állj! Kérlek, ne tedd! Most az egyszer bocsáss meg! Itt van még egy mangó. De nehogy megedd! Ha innen elindulsz, annak add a mangót, akivel először találkozol! Minden jóra fordul, meglásd!
Fogta a mangót Rámdzsí, és elindult. Az első, akivel találkozott, egy ló volt. Megetette a lovat. Alighogy megeszi a ló a mangót, megszólal emberi hangon. Felült Rámdzsí a ló hátára, a ló meg repülni kezdett. Egy szempillantás alatt a börtönnél voltak. Le sem szállt Rámdzsí a lóról, csak szólt:
– Látod őket? Lásd el a csendőrök baját!
A lónak sem kellett kétszer mondani, jól elagyabugyálta a csendőröket. Hiába volt kardjuk, lándzsájuk! A végén mozdulni sem tudtak, úgy megkapták a magukét.
– Engedjétek el a barátomat, vagy elbúcsúzhattok az életetektől! – kiáltott Rámdzsí.
Már nyílt is a cellaajtó, és Mandzsí felpattant Rámdzsí mögé a lóra. Repültek a palota felé. A király is kapott néhány pofont a lótól.
– Legyél szerencsétlen egész életedben! – szólt a ló a királynak.
– Segítség! Segítség! – kiáltozott kétségbeesetten a király. Futott a miniszter-kincstárnok menteni a király életét. Ratandzsí is megkapta a magáét.
– Zafír és gyöngy legyen az eleséged! – kiáltott a ló, azzal vitte a hátán Rámdzsít és Mandzsít tovább. A falujuk határában leszálltak a lóról. Ahogy a lábuk földet ért, a ló köddé vált. A ló helyén egy kosár zafír és gyöngy állt! Rámdzsí és Mandzsí testvériesen elosztoztak.
A palotában Mánékdzsí szebbnél szebb ruhákat hordott régen. Most mind rongyokká változtak. A palota népe fujjogni kezdett, és Mánékdzsít letaszították a trónról. Kereshettek új királyt.
A miniszter-kincstárnok, azaz Ratandzsí, ha éhes volt, régebben a legfinomabb ételeket rendelte magának. Most pedig ahogy hozzáért az ételhez, mind zafírrá és gyönggyé alakult. Hogy is ehetne zafírt meg gyöngyöt?! Aztán őt is elkergették.
Így tehát Ratandzsí örökké éhesen tengette az életét. Mánékdzsít pedig mindenhol csak a baj érte. Rámdzsí és Mandzsí pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Gudzsaráti népmese