Ez a történet valamikor régen, Örményországban esett meg. A régi tudós könyvekben
meg volt írva, hogy van valahol egy kert, abban a kertben egy rózsabokor, az Anahakan rózsa,
s ha ez a rózsabokor egyszer kivirágzik, a virága halhatatlanná teszi kert gazdáját.
A kert gazdája ki lett volna más, mint Örményország királya, aki nagyon, nagyon
vigyázott erre a rózsabokorra, az ő bokrára. Minden tavasszal új kertészt fogadott, akinek
egyetlen feladata volt a rózsabokrot ápolni, gondozni. A kertész ügyesen és figyelmesen látott
munkához: felásta a rózsa körül a földet, trágyázta, kapálta, gyomlálta, irtotta a kártevőket,
öntözte, ahogy kell… Eltelt a tavasz, eltelt a nyár, el az ősz és a tél, s újra tavasz lett… de
nem történet semmi, egyáltalán semmi. Az Anahakan rózsabokor száraz és meddő maradt,
egész Örményországban nem volt nála szárazabb rózsatő. A király, mint minden nagyúr,
türelmetlen volt, ezért aztán, amikor eltelt az év és rózsa nem hajtott ki, felmondott a
kertészének: egyszerűen lefejeztette. Könnyű belátni, hogy az évek során nagyon kevés
kertész maradt Örményországban, és még kevesebb, aki a királyi kertész címére pályázott
volna.
Ekkor jelentkezett a királynál Sanvel: egy fiatal legény, nagyon fiatal, alig 18 éves.
Sanvel tele volt vágyakkal és álmokkal, elhatározta hát, hogy elmegy a királyhoz és
jelentkezik hozzá kertésznek.
– Mihez értesz, te gyerek? – kérdezte Sanvelt Örményország királya.
– Én semmihez, felséges királyom!
– Semmihez? Hát akkor hogyan akarsz te a kertészem lenni? Hányan fizettek már az
életükkel, akik értették a dolgukat, te pedig még be is vallod, hogy nem értesz semmihez?
Inkább úgy látom, meg akarsz halni, te semmirekellő!
– Felséges királyom, én nagyon fiatal vagyok; félek a haláltól, élni szeretnék, még
sokáig. Ha felfogadsz a kertedbe, meglátod, mindent megteszek majd, hogy elkerüljem a
többiek sorsát. Úgy fogok vigyáznia rózsádra, ahogyan még senki – felelte bátran Sanvel.
A királynak nem volt más választása, hiszen senki nem jelentkezett a kertjébe,
felfogadta hát Sanvelt. Sanvel boldog volt, és munkához látott. De bizony ő egészen másként
dolgozott, mint a többi kertész: nem ásta-kapálta a rózsát: azért vannak a földigiliszták; nem
trágyázta, mire való az anyaföld? Nem is locsolta, ott vannak felhők az égen, esik az eső
éppen eleget; nem gyomlálta, még csak az kellett volna! Ehelyett minden nap leült a
rózsabokor mellé, és beszélt hozzá halkan, gyengéden, simogatta leveleit, ringatókat,
bölcsődalokat énekelt neki, talán még mesélt is… de olyan halkan, hogy azt bizony senki nem
hallhatta, még én sem, higgyétek el…! És így telt el tavasz. Aztán eltelt a nyár, eltelt az ősz, a
tél is, és újra tavasz lett. A határidő lejárta előtt a király megnézte a kertjét, megnézte benne
az Anahakan rózsát, és látta, hogy az csak olyan száraz és meddő, mint azelőtt, egyetlen
bimbó, hajtás sincsen rajta.
– Sanvel, megmondtam, hogy semmirekellő vagy! Holnap vége a munkádnak, te is
mehetsz… vége az életednek!
Sanvel rémülten és szomorúan ment a rózsabokorhoz, hogy befejezze aznapi
munkáját. Leült mellé, énekelte neki a ringatókat, és elpanaszolta a bánatát:
– Látod, te rózsa, holnap engem kivégeznek! Mennyit beszéltem hozzád, mennyit
énekeltem, meséltem neked… soha nem lesz senki, aki így fog törődni veled! Mi lesz

veled, rózsa nélkülem? Senki nem fog leülni melléd, senki nem fogja simogatni a
leveleidet… ennyit tettem érted, segíts rajtam! Mondd meg nekem, mi a bajod?
Ahogy elhangzott a bűvös kérdés, a rózsa gyökerei közül előmászott egy hernyó:
rusnya, visszataszító, fekete hernyó. Sanvel el akarta kapni a hernyót, de odaröppent egy
madár és a csőrébe kapta; Sanvel meg akarta fogni a madarat, de ott hevert egy kígyó és
elfogta a madarat; Sanvel a kígyó után nyúlt, de lecsapott egy sasmadár és elragadta a kígyót.
Sanvel a sas után bámult, és ahogy visszafordult a rózsabokorhoz, látta, hogy éppen akkor
hajtott ki rajta egy bimbó, egy friss, kicsike, törékeny bimbó.
Sanvel fölujjongott:
– Ó, rózsa, hát kihajtottál! Köszönöm, köszönöm, megmenekültem – sóhajtott hálásan.
És ettől a hálás sóhajtól, ahogy a lehelete a bimbót érte, egyszerre kinyílott, kifeslett az
Anahakan rózsa, pirosan, ragyogón, mint az élet.
Sanvel boldogan futotta királyhoz, elmondta neki, mi történt. A király futott a
rózsához, s látta, hogy Sanvel igazat beszél.
– Derék legény vagy, Sanvel, én mindig bíztam benned! Jól van, maradhatsz, te leszel az
Anahakan rózsa vigyázója, te leszel a legfőbb kertész a kertemben. Halhatatlan
vagyok! – örvendezett a király.
Így is történt, és így teltek az évek. Egy nap azonban a király megbetegedett. Nagyon
beteg volt: hívták az orvosokat, nem tudtak segíteni rajta; hívták a papokat, de azok csak
imádkoztak fölötte, s a király egyre betegebb lett. Hívatta Sanvelt:
– Sanvel, mi történt? A régi tudós könyvek nem mondtak igazat! Az Anahakan rózsa
nem teszi halhatatlanná a kert gazdáját! Én voltam a kert gazdája, s lám, nem vagyok
halhatatlan…
– Felséges uram, bizony igazat mondtak a régi könyvek. A rózsa valóban halhatatlanná
teszi gazdáját. Csak hát, uram, te soha nem voltál a kert gazdája… A kert azé, aki gondozza és
ápolja, aki vigyáz rá. A birtok és a gazdagság mulandó, de az én törődésem és gyöngédségem
bizony örökkévaló.
A király ezt meghallotta, sóhajtott egyet és meghalt. Sanvel lefogta a szemét, és ment
vissza kertbe. Éppen leszállt az este. Szép, derűs este volt, a tiszta égen egyenként gyúltak ki a
csillagok. Sanvel pedig, mit gondoltok, mit csinált? Valami olyat, amit még soha életében:
lefeküdt a fűbe – talán éppen az Anahakan rózsa mellé – és köszöntötte a csillagokat.
Egyenként, külön köszönt minden egyes csillagnak… volt ideje rá. Tudta, hogy bármennyi
ideje van rá.

Forrás: örmény mese, Imréné Horváth Adél fordításában