Volt egyszer egy halász, meg a felesége. Egy alkalommal így szólt hozzá az asszony: „Ejnye, édes párom, te mindig csak eladod a halat. Néhanapján nekünk nem hoznál egyet-egyet?” A halász el is ment másnap, hogy saját maguknak fogjon halat. Alig merítette be a hálót, jókora hal akadt bele. Ez a hal azonban így szólt a halászhoz:
„Ne bánts engem, mert nem neked rendelt a sors. Bocsáss szabadon, aztán jöjj el holnap, és fogj másik halat. Az már a tiéd lesz.” A halász elengedte hát és üres kézzel tért haza. Felesége már a tűzre tett serpenyővel várta a halat. Meg is kérdezte: „Ugyan, miért nem hoztál halat, édes párom?” A halász elmondta neki, hogy s mint
járt. Másnap ismét elindult a halász és jókora halat fogott. Ez is megszólalt: „Szerencséd, hogy kifogtál. Vágj föl engem nyolc szeletre, kettőt vess a kapu elé, kettőt hajíts oda kancádnak, kettőt kutyádnak, kettőt pedig adj a feleségednek.” És a halász, hazatérve, csakugyan fölszeletelte, ahogy meghagyta neki. Nem telt belé egy pillanat sem, nicsak, a kapunál két ciprusfa nőtt, a kanca két jó hátaslovat ellett, a kutya két csodálatos oroszlánt kölykezett. A felesége pedig két nagyon szép, hős fiút szült. Közelükben, az egyik faluban élt a Föld Szépe.{1} A halász nagyobbik fia, mihelyt hírét vette, annyira beleszeretett, hogy elhatározta, felkerekedik és feleségül veszi. A fiú apja és anyja minden lehetőt megkísérelt, hogy eltérítsék szándékától. Elmondták neki, mekkora nagy veszedelem leselkedik rá az úton, de a fiún nem fogott a szó. Végül is azt mondta a fiú, hogy ha az ő ciprusfája hervadozni kezd és lehorgasztja lombkoronáját, akkor őneki vége. Ezzel fogta magát és útra kelt. Mihelyt megérkezett a Föld Szépének falujába, oroszlánjával együtt a tündér háza felé indult. Ekkor egy boszorkány toppant elébe és megkérdezte: „Mit akarsz?” Mikor a fiú megmondta: „A Föld Szépét akarom”, a boszorkány tüstént kővé változtatta. Otthon abban a pillanatban elhervadt a fiú ciprusfája és lehorgasztotta lombkoronáját. A szegény szülők sírva fakadtak, mert a ciprusfáról megtudták, hogy fiuk elveszett. Látta ezt a kisebbik fiú, előugrott és felkiáltott: „Elmegyek én, megszabadítom bátyámat és feleségül veszem a Föld Szépét.” Apja és anyja azonban még jobban megrémült és sírva kérlelték, álljon el a tervétől és ne menjen, mert éppúgy bajba keveredik, mint a bátyja. A fiú azonban, bárhogy is rimánkodtak neki, nem hallgatott szavukra és oroszlánjával együtt, útnak indult. Megparancsolta az oroszlánnak, hogy mihelyt megérkeznek a Föld Szépének házához, és előkerül a boszorkány (mert a fiú tudomást szerzett arról, hogy a boszorkány miként bánik el a legényekkel), ragadja meg a gonosz teremtést, még mielőtt lélegzethez jutna. Aztán csak szorítsa olyannyira, hogy vagy életre kelti a bátyját és előadja a Föld Szépét, vagy halálát lelje. Meg is érkeztek a Föld Szépe kapuja elé. Ahogy megpillantották a kővé változtatott fivért, meg az oroszlánját, záporesőként hullott szemükből a könny. És az oroszlán, ahogy meghagyták neki, menten elkapta a boszorkányt és olyan erősen szorongatta, hogy az bizony levegőhöz sem jutott. Így aztán a boszorkány, amikor eszébe vette, hogy rossz vége lesz, így szólt a fiúhoz: „Nyisd ki azt a szekrényt és vegyél ki belőle két üveget.” Az egyik üvegben vízszínű, a másikban pedig piros folyadék volt. Azt is elmondta a fiúnak, hogy a vízszínű folyadékkal szokta az embereket kővé változtatni, a pirossal pedig életre kelti őket. A fiú nyomban bátyjára és az oroszlánra öntötte a piros folyadékot és ezek csakugyan tüstént életre keltek. Bátyja, szemét dörzsölgetve, megszólalt: „Hű, de sokáig aludtam.” „Dehogy aludtál – mondt öccse, – egészen más dolog történt veled… “ Otthonukban abban a pillanatban kiegyenesedett és kivirult a ciprusfa. Örvendeztek is a szülők, amikor megtudták, hogy fiuk életre kelt. Itt a vége, fuss el véle!…

Forrás: A föld szépe, Albán népmesék, Európa Kiadó, 1957