Nem a szépség, a jó szív teszi az embert. Élt egyszer egy asszony, akit Tavgatnak hívtak. A szeme éjfekete, két varkocsa hosszú. Foga meg olyan fehér, mint a sirály tolla. Ez a Tavgat senkire sem mosolygott, és senkit sem szeretett. Még kicsiny leányát sem becézte.

Csupán egyben lelte kedvét: ha lefuthatott a folyóhoz. Alig pitymallott, Tavgat már ott ült a parton. Amikor a nap már hét ágra sütött, Tavgat a csillogó víztükörbe tekintett, elgyönyörködött magában és így dalolt:

Én vagyok a legszebb a világon.

A tanyánkon a legboldogabb.

Egyre csak dalolt, a kicsiny lánya meg sírt a bölcsőben, hívta az édesanyját; éhes volt. Egyszer is, amint így sírt, sírdogált, hirtelen a jurta mögül hallatszó szárnysuhogásra, vidám csipogásra, csivitelésre lett figyelmes.

„Milyen vidámak a kis madarak. Milyen jó az ő édesanyjuk. De jó volna, ha én is madár lehetnék” – gondolta a kislány.

És ahogy ezt gondolta, hirtelen két szárnya nőtt. Megsuhogtatta őket, s a bölcső szélén termett. Még egyet suhintott velük, és kiröppent a jurtából.

Leszállt az este. A folyóra fehér ködtakaró ereszkedett. Már nem ragyogott a víz csillogó tükre. Tarvat hazatért, de a jurtában már nem sírt a kislány. A bölcsőbe is belenézett – üres volt.

„Bizonyára a szomszédok vitték át a kislányom – gondolta Tavgat. – Eszem pár falatot, pihenek kicsikét, és akkorra bizonyosan vissza is hozzák.”

Szájába vett egy piros bogyót, és kiköpte. Bekapott egy másikat, de az sem ízlett. Fanyar-keserűvé lett minden édes bogyó íze, még a száját is összehúzták. Lefeküdt – de a szőrmetakaró mintha kemény lett volna alatta, még a háta is beléfájdult. S le sem tudta hunyni a szemét, az üres bölcsőt nézte. Fölkelt Tavgat, és bejárta a többi jurtát.

– Mi nem hoztuk el a kicsi lányodat – mondták neki az emberek.

Az asszony ekkor tovább ment, és az egyik fán kicsi madarat pillantott meg.

– Tir-tir-tir-fiu-fiu-fiu – énekelte a kismadár.

„Talán rajtam nevet” – gondolta Tavgat. Fölragadott egy botot, hogy a madárka felé dobja, de az felröppent és elrepült.

Elröpült a kismadár, és az asszony nagyon elszomorodott; sehol nem lelte a helyét, semmihez sem volt kedve. Leszállt az éj – de Tavgatnak nem jött álom a szemére. Újra megvirradt – de Tavgat csak az üres bölcsőt látta maga előtt. Még a folyóhoz sem futkosott már, elfeledkezett szépséges orcájáról. Csak bolyongott a faluban, és kérdezgette az emberektől:

– Mit jelent az, hogy „Tir-tir-tir-fiu-fiu-fiu”?

Egy híres öreg vadász, aki sok-sok évet élt a tajgában, jól értett a madarak nyelvén.

– A „Tir-tir-tir-fiu-fiu-fiu” azt jelenti, isten veled – mondta az asszonynak.

Megtudta hát Tavgat, mit énekelt a kismadár, és még jobban elszomorodott. Amint egyszer véletlenül a patak tükrébe pillantott, maga is megrémült: szeme nem ragyogott, arca csupa ránc, haja kócos, rendetlen, akár a szénaboglya. Nem hitt Tavgat a pataknak, elfutott a folyóhoz. De ott sem ismert magára, úgy megöregedett. Amikor hazatért, még a falu gyerekei is megrémültek tőle, úgy megcsúnyult. Ekkor sírva fakadt, és így szólt az emberekhez:

– Jó emberek, segítsetek! Hogyan éljek, mondjátok meg!

Egy öreg vadász így válaszolt neki:

– Másképp kell élned. Nem szabad csak önmagadat szeretned, nem szabad egyedül saját magadra gondolnod. Keresd meg a kicsi lányod, és kövesd meg szépen.

Tavgat meghallgatta az öreget, elment a tajgába, és így szólt:

– Bocsáss meg, kicsi lányom! Bocsáss meg nekem, kicsikém!

Mondta egyszer – a szellő megzizegtette a leveleket. Mondta kétszer – mókus suhant el mellette. De bizony harmadszorra sem kapott választ szavaira.

Ahány levél van a fodros levelű juharfán, annyiszor ismételte el szavait Tavgat. Ahány ágacska van a jegenyén, annyiszor ment ki a tajga sűrűjébe.

Egyszer aztán újra megpillantotta a kismadarat.

– Tir-tir-tir-fiu-fiu-fiu – énekelte a kismadár, és átröppent egy másik fára.

Tavgat is odament ahhoz a fához. Ahol megszólalt a kismadár, odament Tavgat is, és kérte, bocsásson meg neki. Hosszú volt a nappal – de egyszer mégis végeszakadt. Gurult-vándorolt a nap, aztán ő is pihenni tért. A szél is elszunnyadt, elpihent, sötétség borult a tajgára, a kismadár meg egyre énekelt, az asszony meg ment a nyomában, és egyre kérlelte:

– Bocsáss meg, kicsi lányom! Bocsáss meg nekem, kicsikém!

Végül olyan sűrű vadonba ért, hogy még járni is alig lehetett. Az ágak Tavgat lábába kapaszkodtak. A gallyak az arcába csapódtak, és véresre karmolták. „Fordulj vissza, Tavgat” – suttogták. De az asszony csak ment tovább, és kérlelte a gyermekét. Ekkor egy szakadékhoz ért: mély volt, nem látott a fenekére, és olyan széles, hogy a szarvas se tudta volna átugrani.

– Fordulj vissza! – mondta a szakadék az asszonynak.

De Tavgat nem hajlott a szép szóra; nekifutott és átugrott a szakadékon, aztán továbbment a kismadár után. Hamarosan egy másik szakadék állta el az útját. Háromszor szélesebb és háromszor mélyebb volt, mint az előző. Mit tegyen most már?

Ha megvárja a reggelt, elveszti szem elől a madárkát, és még csak fejszéje sincs, hogy egy fát kivágjon pallónak. Hiszen csupán a vadászkését vitte magával. Mégis belefogott a munkába. A késsel vágta, faragta az egyik vastag fenyő derekát. Hajnalig dolgozott. Keze véresre tört, kése kicsorbult, de amit akart, elérte. A fenyő ledőlt, keresztbe feküdt a szakadék fölött. És Tavgat átment rajta a túlsó partra.

Itt virradt rá a reggel. A kismadár elhallgatott. S íme! Egyszer csak mit lát az asszony? Egy nagy szikla mellett parányi kislány feküdt, sebekkel borítva, reszketve a hidegtől. A sziklán meg egy hosszú-hosszú kígyó kúszott a kicsi lány felé, támadásra készen.

– Ne bántsd a gyermekemet! Hozzá ne nyúlj a kicsihez! – kiáltott fel Tavgat.

A kígyó fölemelte a fejét, és rásziszegett az asszonyra.

– Miért zavarod meg a vadászatomat? Menj el innen tüstént, mert különben megmarlak.

– Csak ne siess úgy – válaszolta Tavgat. Aztán egykettőre lenyisszantotta a fekete varkocsát, és megmutatta a kígyónak.

– Megtaláltam a kicsinyedet. Ha nem adod nekem a kisleányt, a tűzbe vetem a fiadat!

Bár a kígyó mérges volt, szerette a gyermekét. Megijedt és így szólt az asszonyhoz:

– Jól van, vidd a kislányt, csak add vissza a kicsinyemet.

Tavgat úgy is tett. Ledobta a fűre a varkocsát, és karjába kapta a kisleányt. A kígyó megnyalta a fekete hajfonatot, és látta, hogy becsapták. Sziszegni kezdett olyan hangosan, hogy a fáról lehullottak a levelek. Farkával a földre sújtott, és egy szempillantás alatt a sziklán termett. A szikláról az asszony vállára dobta magát, a kést kiverte Tavgat kezéből, a nyaka köré tekeredett, és kiöltötte rettenetes fullánkját.

De Tavgat mégsem adta oda a kislányt. Egyik kezével szívére szorította a gyermeket, a másikkal pedig megragadta a kígyó torkát. Úgy megszorította, hogy a kígyó nyelvét kiöltve, holtan hullott a lába elé.

Ekkor Tavgat megszoptatta a gyermeket, és a tóhoz futott. Nedvdús leveleket tépett, a kicsi lány sebeire rakta, aztán hazavitte. Beletette a bölcsőbe, és egész álló éjjel ringatta, becézgette és énekelt neki.

Reggel friss gyógyfüveket szedett. Addig dörzsölte, amíg levet nem eresztettek. A kislány megitta, és gyógyulni kezdett. Egy reggel aztán vidáman ébredt. Ránézett az asszonyra, elmosolyodott, és „Édesanyám”-nak szólította.

Tavgat sírva fakadt a boldogságtól, és sokáig, nagyon sokáig csókolgatta a gyermeket. Azután karjára kapta, és elfutott a folyóhoz. Amikor a víztükör fölé hajolt, két arcot látott – nagyon szépek voltak, és nagyon hasonlítottak egymáshoz.

– Kislányom, édes kislányom – suttogta az asszony.

Tavgat újra megfiatalodott, szebb lett mint valaha, és jobb mint bárki a faluban. Három kicsi árvát odavett magához a jurtába, nevelte, gondozza őket, talán még a szülőanyjuknál is jobban.

Most már jól tudja, mit jelent a „Tir-tir-tir-fiu-fiu-fiu”. S amikor az erdőben fölhangzik az ének, azt mondja a többieknek:

– Igazuk van a mi kismadarainknak. Nem szabad csak magunkat szeretnünk. Mindenkit, a gyermekeinket is szeretnünk kell. Nem a szépség – a jó szív teszi az embert.