Volt egyszer három testvér. Az egyiket hívták Tövisnek, a másikat Csalánnak, a harmadikat Ibolyának. Tövis és Csalán, nevéhez illően, szúrós és csípős volt, míg ellenben Ibolya szelíd és kedves. Tövis már nagy leány volt s ő parancsolt a két kisebbnek, de amíg Csalánkát kényeztette, Ibolykát gyötörte. Talán azért, mert Csalánka éppen olyan kegyetlen volt, mint ő.

Egy zord téli napon Csalánnak nagyon rossz kedve volt.
– Mi bajod Csalánka? – kérdezte Tövis. – Kívánsz valamit?
– Szeretnék ibolya-bokrétát tűzni a keblemre, Töviském – felelt Csalán.
– No, ha ez a kívánságod, ezen segíthetünk, – mondotta Tövis és gonoszul mosolygott.

Előkiáltotta Ibolyát.
– Mit parancsolsz, Tövis?
– Eredj az erdőbe és szedj egy bokrétára való ibolyát!
– Most? Télen? – csudálkozott a kislány.
– Most! És ne sokat beszélj, mert pórul jársz.
Ezzel megmutatta körmeit, melyek csakugyan hegyesek voltak, mint a tövis.

Ment, mendegélt Ibolya. Az erdő fehér volt a hótól. Fehér a fa, fehér a föld. Fázott leányka, de nem mert engedetlenkedni, mert félt testvéreitől. Egyszer egy tisztásra ért, melyen lobogó tűz körül tizenkét öreg ember ült. Ezek voltak a hónapok.

– Mit keressz, kis lányom, ilyenkor az erdőben? – kérdezte a leghosszabb és legfehérebb szakállú. Ez volt a Január apó.
– Ibolyát.
– Télen? Mi jut eszedbe?
– Nem nekem jutott az eszembe, hanem a két testvéremnek. Ők parancsolták meg nekem, hogy hozzak egy bokrétára valót.

Január apó most az egyik öreghez fordult.
– Ugyan, Május pajtás, adj ennek a kis leánynak ibolyát!
– Szívesen – felelt Május apó, s ezzel rálehelt a hóra. Hát egyszerre elolvadt a hó egy karikán és egy bokrétára való kékszemű ibolya bújt ki a földből. No, bámult a két gonosz testvér, mikor huguk beállított az ibolyával.

– Csalánkám, mi a bajod megint? – kérdezte Tövis másnap a hugától.
– Eperre éhezem. Nem lesz addig jó kedvem, amíg friss epret nem eszem.

Egyéb se kellett Tövisnek: tüstént küldte Ibolyát epret szedni az erdőbe. A szegény Ibolya engedelmeskedett, noha tudta, hogy hiába megy. A tisztáson ismét ott találta az öregeket.
– Mit keressz az erdőben? – kérdezte tőle Január apó.
– Epret.
– Megint gonosz nénéid kergettek ki eperért a hóba? Június testvér – fordult az apó egyik társához – adj egy kis epret ennek a pöttöm kis lánynak.

Június nem kérette sokáig magát, rálehelt a hóra, hát mindjárt ott nevetett Ibolykára az érett eper. Telided tele lett a lányka kosara.

– Én is kimegyek ibolyáért és eperért az erdőbe – mondotta Csalánka, mikor látta, hogy Ibolyka milyen szerencsével járt.

Amint a hónapok meglátták Csalánkát, Január apó így szólt:
– No, December pajtás, eressz a nyakába egy kis havat ennek a gonosz teremtésnek!

December hamarjában úgy elkezdte ontani a havat és fújni a vihart, hogy Csalán se nem látott, se nem hallott. Eltévedt, elfáradt és lerogyott a hóba. Odahaza nagyon aggódott Tövis, hogy Csalán estig sem tért haza. Ment tehát huga keresésére. Január apó azonban, láttára, így kiáltott fel:
– November, December, Február, rajta, rajta, mind ontsuk a havat! Itt az erdőben a legrosszabb testvér!

A négy hónap versengve hányta a havat Tövisre, még a fényes szemű Március is hozzávágott néhány hólabdát. Mikor Tövis rátalált a hóval fedett Csalánra, maga is úgy kimerült, hogy eszméletlenül hullott melléje.

A két testvér bizonyosan megfagy az erdőben, ha Ibolyka lámpával és kutyával keresésükre nem megy. Megtalálta félig megfagyott testvéreit, fölélesztette és hazavitte őket.

Nem is bántotta ezentúl a két rossz testvér Ibolykát, de mivel természetüket megtagadni nem tudták, hát egymást szurkálták és csipdesték.

cseh népmese

Forrás:

Sebők Zsigmond: A legszebb mesék. A világ minden népének mesekincséből összegyűjtötte: Sebők Zsigmond