Élt egyszer egy király, volt neki három lánya.

Egy nap hosszú útra indult a király, egy távoli városba, s mielőtt útnak indult volna, megkérdezte a lányait, hogy mit kívánnak, milyen ajándékot hozzon nekik. A legidősebb egy szép ruhát kért az apjától, a középső egy díszes köpenyt – s a legkisebb egy szál piros rózsát.

A király megígérte, hogy eleget tesz a kérésüknek, s útra kerekedett. Három napot töltött a távoli városban, s mikor eljött az utolsó nap, megvásárolta a ruhát, a köpenyt – csak éppen piros rózsát nem talált sehol, bárhogy kutatott is utána.

Szomorú volt nagyon, hogy épp a legkisebb lányának okoz majd csalódást – de nem volt mit tegyen: virág nélkül indult haza.

Hanem ahogy közeledett a palotájához, a fele út táján váratlanul egy kert aljába ért – s ez a kert tele volt rózsabokorral, és valamennyi bokor piros rózsát nyitott!
Megörült a király.”Mégse megyek haza üres kézzel!” – gondolta, s leszállt a lováról, belépett a kertbe, és leszakított egy szál rózsát.

De abban a szempillantásban egy sárkány ugrott elő, és rákiáltott:

– Mit csinálsz itt!? Ki engedte meg, hogy hozzányúlj a rózsáimhoz?

A király megrettent, de azért bátran így szólt:

– Az igaz, hogy nem kértem engedélyt, de nem tudtam, hogy tied ez a kert. Kérlek, hallgass meg, akkor talán másképp ítélsz felőlem. Király vagyok, és van három lányom. Egy távoli városba kellett lovagolnom, s lányaim megkértek, vigyek ajándékot nekik. Az egyik ruhát kért, a másik köpenyt, s a legkisebb egy szál piros rózsát. De rózsát sehol sem találtam a városban, csak itt, a te kertedben. A gyermekemnek akartam örömet szerezni, ennyi a bűnöm.

A sárkány hallgatott kicsit, majd így szólt:

– Jól van, nem bánom, vidd el a lányodnak a rózsát. De ha holnap mind a ketten meg nem jelentek itt nálam, jaj az életednek, úgy vigyázz!

Azzal eltűnt, mintha ott se lett volna. A király meg nehéz szívvel folytatta útját.

Mikor hazaért, és átadta az ajándékokat, a legkisebb lánya észrevette rajta, hogy valami nagy gond emészti – s titokban megkérdezte tőle:

– Mért búsul, édes király apám? Látom, hogy valami nyomja a lelkét.

A király ekkor elmesélte nagy sóhajtozva, hogy a rózsával hogyan járt, és a sárkány mit parancsolt neki – a lánya azonban csöppet sem ijedt meg. Sőt, még ő vigasztalta az édesapját.

– Emiatt egyet se búsuljon, édes király apám. Ha elmegyünk oda, vissza is jövünk épségben, mind a ketten.

S csakugyan, már kora reggel lóra kaptak másnap, s elindultak, hogy fölkeressék a sárkány kertjét.

Oda is értek szerencsésen, csak éppen senkit sem találtak a kertben. Azon töprengtek éppen, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantottak a közelben egy palotát, amelyiknek tárva-nyitva volt a kapuja.

Beléptek, köszöntek – de ott se mutatkozott se élő, se holt. Teremből terembe nyitottak, egyik csudásabb volt, mint a másik – de a legcsodálatosabbnak mégis csak azt találták, amelyikben egy étellel-itallal megrakott asztalra bukkantak!

Ott aztán letelepedtek, és jóízűen megebédeltek. Utána visszasétáltak a kertbe, és gyönyörködtek a tengernyi sok rózsában – de találkozni még mindig nem találkoztak senkivel.

Így esteledett rájuk, a szél-se-járta kertben, az elöl-hátul üres palotában.
Hanem amikor beléptek a lakmározóterembe, a hosszú nagy asztal megint meg volt rakva a legfinomabb falatokkal!

Menten neki is láttak, és elköltötték a királyi vacsorát. S bizony, nagyon elálmosodtak utána. Benyitottak a szomszéd terembe, hogy valami fekvő alkalmatosság után nézzenek – hát két csupa selyemmel, csupa paplannal borított ágy termett oda, amíg vacsoráztak.

– Soha jobbkor! – kacagott fel a lány, s ő az egyik ágyba feküdt le, a másikba az édesapja.

S aludtak reggelig, mint a tej.

Akkor az öreg király így szólt szomorúan:

– Édes lányom, nékem mennem kell most már. Itt kell hagyjalak egyedül.

De azért előbb még megreggeliztek közösen a lakmározó teremben, ahol újra rakva volt az asztal mindenféle jóval.

Utána a király lovára ült, és elindult haza – a lány meg kisétált a kertbe, szagolgatta a rózsákat, és a lehullott szirmokkal játszott. S akkor egyszerre odaugrott eléje a sárkány:

– Ne ijedj meg – mondta -, nem bántalak, csak azt az egyet kérem, hogy légy a feleségem. Add a szavadat rá!

– Nem adom! – felelte bátran a lány.

– Add a szavadat rá!

– Nem adom!

A sárkány ekkor lehorgasztotta mind a hét fejét.

– Pedig azt hittem, adod. Olyan egyedül vagyok itt a palotában.

Hogyan történt, hogyan nem, a lány maga sem tudta, de megsajnálta a sárkányt.

– Jól van, nem bánom – bólintott. – Vedd úgy, hogy szavamat adtam. De a lakodalmat csak annyi év múlva üljük meg, ahány fejed van. Addig otthon élek az édesapám palotájában, és minden héten meglátogatlak. Jó lesz?

A sárkány boldog volt, nem tudott hova lenni örömében, egész nap egyebet sem csinált, mint kedveskedett a királylánynak. A legszebb rózsaszálakból kötött neki csokrot, a lehullott szirmokat a lába elé seperte, hogy azokra lépjen. S még pompásabb ebédet és vacsorát tálalt fel, mint amilyet – hipp-hopp! – az elmúlt két nap a hosszú, nagy asztalon találtak.

És amikor eljött az este, illedelmesen elbúcsúzott a sárkány, és magára hagyta a jövendőbelijét.

Bizony, sokáig nem jött álom a királylány szemére: hitte is meg nem is, ami vele történt. Csakugyan sárkány menyasszonyává lett? Csakugyan a szavát adta neki? Vagy csak álmodott, és álmodik még mindig?

Így töprenkedett az ágyban, míg végül tényleg elaludt. S mikor fölébredt reggel – tízszer is megdörgölte a szemét. Egy daliás, ifjú király állt az ágya mellett, és így szólt hozzá:

– Én vagyok a te sárkányvőlegényed, királylány! Egy gonosz ellenségem varázsolt sárkánnyá, s csak úgy szabadulhattam meg az átok alól, ha valakinek a szavát tudom venni, hogy feleségül jön hozzám. Időtlen ideje szenvedtem, búsultam itt a palotában, s te voltál az első, aki szavát adta, szépséges királylány. Nem bántad meg az ígéretedet?

Dehogyis bánta meg a lány! – úgy repült a királyfi karjába, mint aki a legszebb álomra ébredt. Azonmód összecsókolóztak – s nem hét év, de hét nap múlva megülték a lakodalmat, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

(spanyol népmese)